Ki az akit érdekelne ez a történet?

Armanda of the Darkness

A kezdetek kezdetén, mielőtt még nem volt fény, nem volt isten, nem volt semmi, létezett egy lány, aki leírhatatlan erővel rendelkezett, ő volt a sötétség.

Amit isten létrehozott, ő egyből elpusztította, egy tökéletes világot akart teremteni, fájdalmak és háborúk nélkül.

De becsapták…

Isten és az angyalok bezárták őt egy pecsétbe…

De most!..Kiszabadult és veszélyben a világ.

Amikor a fények kialszanak, utolér a sötétség

Egy lány, aki legyőzhetetlen..

Egy átok, amely bebörtönzi..

Egy pecsét, amely befolyásolja az életét…

Egy nő, aki bosszúszomjas, és a célpontja isten…

Sokan támadják őt azért aki..

Angyalok, démonok…

De, csak mert senki sem tudja az igazságot..

Ha a reményem elhanyatlik, ha a lélegzetem lelassul, ha nem marad más, csak a sodródás, ki fog a sötétbe is követni? Lesz valaki, aki meglátja a szemem mélységeit? Lesz valaki, akit érdekelni fognak a fájdalom vájta hegek a csuklómon? Lesz valaki, aki engem akarna megismerni és ne a fantomlányt, akit létrehoztak az utálóim?

De ha valaki igazán ismerne, tudná a különbséget. Tudná, hogy mikor emelem fel a falaim. Akkor a legerősebbek a robosztus és erős falaim, amikor nevetek. Amikor nevetek az ellenem irányuló tűhegyes poénokon. Olyan poénok, amelyek a szívembe marnak...de nem mutatom. Nem mutatom, hogy gyenge vagyok.

Minden reggel, amikor a nap reménykeltően felragyog az égen...elvesztem a hitemet. Egy hitet, amely életben tartana. De ez eltűnt, elhalványult, akárcsak a köd és a sötétség, ahogy a Nap elbukkan a horizonton. De a köd felszállt, még évekkel ezelőtt. amikor a bántalmak miatt elvesztettem önmagam.

Csend öleli körül széttört testem és béklyóba vonja. Szívem hevesen ver, a rettegő vad ritmusában. Semmi más nem hallatszik a sötét helyiségben, csak a vérem dobolása és lusta vízcseppek koppanása a kövön.

Fekete, csillogóan fényes és erős tollakból álló gyönyörű szárnyaim véresen, szakadtan és szánalmasan lógnak az oldalamon. Egész testemet vágások és horzsolások borítják, mindegyikőjük végigperzseli a hófehér bőrömet fájdalommal. Sötét hajam mocskos és kócos csimbókokban hullik a vállaimra. Testemet mindössze egy rongy takarja.

Ilyen voltam én, amikor mindenki utált, csak mert a szánalmas pletykákra hallgatott…

De most minden megváltozott.

Elmesélem neked az életem, tarts velem, ha érdekel…