Mi a kedvenc versetek?

Nagy Bandó András: Szerelem

Neked a körte volt a jeled,

nekem az alma,

neked még szőke volt a fejed,

nekem meg barna.

Emlékszem, Pöttyös volt a neved,

nekem meg Ármin,

neked a széken volt a helyed,

nekem a sámlin.

Akkor még rendőr volt az apád,

enyém meg munkás,

akkor már orvos volt az anyád,

enyém meg postás.

Örökké néztem csak a lábad,

ahogyan szedted,

akkortájt bámultam utánad,

észre sem vetted.

A húgod úgy hívták, hogy Juci,

imádta Valtert,

nálatok Puskás volt a foci,

minálunk Albert.

Nálatok Kóbor volt a János,

nálunk a Bródy,

felétek flancos volt a város,

felénk meg ósdi.

Amikor megkértem a kezed,

apád csak bámult,

amikor én lettem a tied,

anyád elájult.

Az ajtón körte lett a jeled,

nekem meg alma,

azóta ősz lett már a fejed,

s nekem se barna.

Romhányi József: Marhalevél

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,

minden vad bikának legvadabbikába.

Vonzalmát megírta egy marhalevélben

nagyjából eképpen:

Hatalmas Barom!

Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.

Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,

mégis tollat ragadott csülköm,

hogy amit a marhanyelv elbôgni nem restell,

így adjam tudtára, Mester!

Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,

tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.

Amíg szorgalmasan duzzasztom tôgyemet,

gondolatom egyre Ön körül ôgyeleg.

Muú! Minden bikák közt legelôkelôbb!

Midôn megláttam a legelô elôtt,

elpirultam, elsápadtam,

vágy reszketett felsálamban,

s úgy éreztem, hogy kéj oson

keresztül a rostélyoson.

Muú, hogy forrt a vér szívembe,

hogy tódult a bélszínembe!

Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,

megrázza majd egész pörköltnekvalómat.

Ám míg Önrôl ábrándozom kérôdzve,

vad féltés öl a szívemig férkôzve,

és átjárja ó mind a kín,

velôscsontom, mócsingjaim.

Már bánom e merész vágyat,

hisz Ön büszke tenyészállat,

csupa gôg,

mely után az egész tehéncsorda bôg.

De ne féljen Bikaságod!

Ha nem szeret, félreállok.

Nem fog látni levert búsnak,

mert beállok leveshúsnak.

Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,

s megszánja az Önért égô tehenet,

válaszoljon hamar rája.

Üdvözli Önt a marhája.

Im a levél. Ráírva a kelte.

Az úton a posta elôtt le is pecsételte.

De a postáskisasszony nem vette fel...

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Randóti Miklós:Hiába lépdelsz egyre felnőtt korod felé...

Hiába lépdelsz egyre felnőtt korod felé,

kavicsot gyűjtsz Te most is, mint mézet zönge méh,

s a szoknyák közt úgy térülsz-fordulsz, mint egy gyerek,

pedig embonpointod már lassan szép kerek.

Bizony, bizony a lelkünk, az ifjú még Gyulám,

de habtestünkön minden évünk nagyot gyur ám,

S kacsintok mégis én, mert tudom, minden hiába,

nem vénülünk mi már, mert ügyetlen volt a bába,

megnyomta egy kényeske helyen akkor fejünk

s ez felment minket attól, hogy felnőttek legyünk

s bár minden évvel munkád tudósi becse nő,

én mégis így köszöntlek: szerbusz, te csecsemő!

Federico García Lirca: La guitarra

Empieza el llanto

de la guitarra.

Se rompen las copas de la madrugada.

Empieza el llanto de la guitarra.

Es inútil callarla.

Es imposible callarla.

Llora monótona

como llora el agua,

como llora el viento

sobre la nevada.

Es imposible callarla.

Llora por cosas

lejanas.

Arena del Sur caliente

que pide camelias blancas.

Llora flecha sin blanco,

la tarde sin mañana,

y el primer pájaro muerto

sobre la rama.

!Oh guitarra!

Corazón malherido

por cinco espadas.

Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

A félelmetes angyal ma láthatatlan

és hallgat bennem, nem sikolt.

De nesz hallatszik, felfigyelsz,

csak annyi, mintha szöcske pattan,

szétnézel s nem tudod ki volt.

Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.

Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.

Ha vélem vagy lapul, de bátor

mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek

aljából és sikongva vádol.

Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg

s csak néha alszik. Bennem él,

de rajtam kívül is. Mikor fehér

a holdas éj, suhogó saruban

fut a réten s anyám sírjában is motoz.

Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton

s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:

megszülted és belehaltál!

Rámnéz néha s előre letépi a naptár

sorjukra váró lapjait.

Már tőle függ örökre

meddig s hová. Szava

mint vízbe kő, hullott szivembe

tegnap éjszaka

gyűrűzve, lengve és pörögve.

Nyugodni készülődtem éppen,

te már aludtál. Meztelen

álltam, mikor megjött az éjben

s vitázni kezdett halkan itt velem.

Valami furcsa illat szállt s hideg

lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -

így bíztatott, - ne védjen bőr sem,

nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.

Nyúzd meg magad, hiszen bolond,

ki bőrével, mint börtönével henceg.

Csak látszat rajtad az, no itt a kés,

nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"

S az asztalon felébredt s villogott a kés.

illetve:

William Blake: Beteg rózsa

Beteg virág vagyok:

Láthatatlan féreg

Éji vihar szárnyán

Egy szirmomra tévedt;

Ágyat vetett bennem,

Szép kármin ölemben,

S most sötét szerelme

Titkon megöl engem.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

(De jó, valaki írta előttem is :-))

Pilinszky János: Négysoros

Tóth Árpád: Lélektől lélekig, Egy lány a villamosban, Vízió a vonat ablakából, Meddő órán

Radnóti Miklós: Tétova óda