Mit gondoltok az alábbi részletről?

Felkelti az érdeklődéseteket?

(Elnézést a helyesírási hibákért, még szándékomban áll átnézni természetesen.)

"Emlékeinek kutatása csak még nyomasztóbban nehezedett rá. Kereste a megfelelő képeket, de egyik se illett oda, egyik sem illett hozzá. Hol vannak a sörözések, a pizzázások? Az élvezetek és a nagy szerelem? Minden borzasztóan távoli és homályos volt a számára, mintha az egész eddigi élete csak álom lett volna, nem több. Minden kapcsolata megszűnt a kinti világgal. Csak egy volt egyetemi csoporttársa látogatta, ő is csak néhányszor. Mesélt neki a többi barátjáról, az órákról és a kihagyott bulikról, ő mégsem találta a helyét a történetekben. A nővére folyton berohant valami papírmunka miatt, de vele nem sokat beszélt, és minden egyes alkalommal egyre borzalmasabban nézett ki. Úgy érezte, mintha valaki más életében rekedt volna. Neki a diplomájára kéne készülnie. Okos srác volt, mindenki annak tartotta. Bár nem volt rossz külsejű, sőt kifejezetten megnyerő tudott lenni lendületes kisugárzásával, mégis mindig éles eszét tartotta a legjobb tulajdonságának.

Rengeteget olvasott és tanult, most pedig hiábavalónak érezte az egészet. Annyit áldozott tanulásra, a jövője építésére, a tudás megszerzésére, mert úgy hitte ez az egyetlen dolog, amit soha nem vehetnek el tőle, most pedig be kellett látnia mennyire tévedett. Saját maga fosztotta meg az elméje uralásától.

Fel alá kezdett járni a szobában és egyre idegesebb lett. Fojtogatta a tehetetlenség. Bolond volt, hogy azt gondolta jobb lesz majd, ha tudja mi baja, ha megismeri a fenyegető alakot a tudatában. Most, hogy ismerte a gyilkosát, csak még dühösebb lett. Ordítani kezdett, akár a sarokba szorított vadállat. Szemben állt a puskacsővel, már nem volt hová futni.

A járkálásból ide oda csapkodás lett. Felborította a szekrényét és tovább ordított. Ki akart szabadulni, kimenni a fényre és csak futni, szaladni el innen messzire, amíg még képes rá, amíg még fel tudja fogni az érelmét a dolgoknak, amíg még tudja, hogy kicsoda, vagy legalábbis azt, hogy ki volt és ki akart lenni. Mert ezt a mostani énjét félt megismerni. Bezártságérzete nőttön nőtt, s mintha a falak is egyre közeledtek volna, az ablak egyre kisebb, a levegő egyre kevesebb lett. Le kellett ülnie.

Végigdőlt az ágyán, és a kopott mennyezetet bámulta. Már előre rettegés fogta el, ha arra gondolt egyszer el fog aludni. A szívverése olyan gyors lett, hogy várta mikor szakad ki a mellkasából, levegő után kezdett kapkodni, de sehogy sem tudott eleget belélegezni. Izzadság gördült le a homlokán. Amikor elfogta az ismerős hidegrázás, már tudta, hogy pánikrohama lesz. Összeszorította a kezét, és csak arra tudott gondolni, ha az ápolók észreveszik nyugtatót fog kapni.

Lehunyta a szemét, és mindent megtett, hogy nem adja jelét a rohamnak. A lába rángatózni kezdett, levegőt már egyáltalán nem kapott, de erősen küzdött, hogy valahogy túl legyen rajta. Megpróbált szép dolgokra gondolni, olyan dolgokra, ami boldoggá tették, de minden örömteli pillanatot beárnyékolt a jelenlegi helyzete. Mostanra már egész testében remegett, és teljesen hatalmába kerítette a félelem. Bénán várt teste börtönében, de már nem volt mit tenni.

Két hatalmas alak tornyosult fölé, az egyik a lábait, a másik a vállát szorította le. Szúrást érzett a bal karján és zsibbasztó feszülés áradt szét a testében. A tudata tisztán kiabálta, hogy ne, ne, ne, de a teste már nem hallotta."