Szerintetek érdemes kidolgoznom ezt a történetet, vagy hagyjam?

Tehát: lány tisztes szegénységben él családjával egy vidéki kisvárosban. Vannak barátai, jólelkű és szeretett, megbecsült tagja a közösségnek.

Ösztöndíjat nyer egy fővárosi elitgimibe (bevallom a gimnáziumot és a légkört a saját iskolámról mintáztam, de nyugi, nem lesz SzJG (pláne mert nem olvastam :P)), kollégiumba költözik. Sokkal magasabb követelményeknek kell megfelelnie, mint otthon, és a többiek se valami barátságosak vele.

A kollégiumban összebarátkozik egy lánnyal, aki a szárnyai alá veszi, elmondja, hogy hogy viselkedjen a többiekkel, hogy megkedveljék, és állandóan szapulja, ha nem tanul elég jól. A lány a teljes tökéletességet várja el a főszereplőtől, a tökéletes jegyeket, tökéletes tisztaságot (fizikai értelemben), tökéletes testet, és ezért a végletekig hajtja. A főszereplő igazi énjét egyedül két ember ismeri meg: az egyik tanárnő a gimnáziumban és az évfolyamtársa, akivel kialakulóban van köztük valami. A főhős számtalanszor összeveszik a "barátnőjével", aztán mindig visszakuncsorogja magát, mert nélküle nem tud helyt állni ebben a világban. A "barátnő" elmarja mellőle a fiút is, aki tényleg a jelleméért szerette, és telebeszéli a lány fejét, hogy nem elég jó, sosem volt az, és csak akkor tud valamit elérni, ha ő segít neki. A lány egyre jobban hasonlít a "barátnőre", és remekül teljesít, és egyfajta társfüggőség alakul ki, a lány mindenben hallgat a tapasztaltabb és két lábon a földön álló "barátnőre".

Eléri minden célját, és egyik se teszi boldoggá. Ekkor felrója a "barátnőnek", hogy ez miatta van, hamis célokért küzdött ennyit, és mellette kikopott belőle minden, ami a saját személyisége, identitása volt, már csak úgy tud gondolkozni, mint a "barátnő". Nagy vita van köztük, a barátnője a szemére veti, hogy mindent neki köszönhet, se eredményei, se népszerűsége nem lenne, ha nem viselkedne úgy, mint ő. Ezt cáfolandó a lány megkérdezi az első útjába akadó embert (a szobatársukat), hogy ugye ő saját magáért szereti őt, nem azért, mert a "barátnőjével" van, vagy mert úgy viselkedik, mint ő. A szobatársnak fogalma sincs, ki ez a "barátnő". A lánynak ekkor esik le, hogy a barátnője nem létezik, csak a gondolataiban, onnan pedig nem hajlandó kitakarodni. A lányt végül felveszik egyetemre, azt az életet éli, amit szeretett volna, kívülről sikeresnek tűnik, de belül kipusztult belőle minden érzés, teljesen úgy viselkedik, mint a "barátnője", és úgy éli az életét, mint egy robot. (az eléjén 16, a végén 18 éves).

Szerintetek?