Tetszik a részlet?

Fóbiák

A gép fogva tart nem ereszt, barátim megprobálnak róla leszedeállni, elököm őket, iszonyatos fájdalom majd a földre esek.

Azután semmi teljes sötétség. Órák vagy csak percek múlva érzem, hogy tudatomnál vagyok. Tudok gondolkodni érzezni, de a tagjaim merevek maradtak. Megbénultam! – hasított belém a felismerés. Néhány perccel később már csak azt érzem, hogy erőszakkal nyitják fel a szemem és belevilágítanak valamivel.

- Meg ... Meghalt? - kérdezte egy ijedt hang tőlem balra. Halottam, de hang gazdájához nem tudtam oda fordírani a fejemet. A testem nem engedte.

- Nem, csupán elájult - ez a doki lehetett.

- Magánál van! - kiáltott fel egyikük - Láttam, ahogy mozgatja a szemét. - Kisebb megkönyebülés hallatszodott.

- Teljesen elment az eszed? - torkolt le a hang alapján Charlie lehetett.

- Dj! – kiáltott, ettől kicsit felébredve felnyögtem. Elkezdtem érezni a tagjaimat végre - Jól ránk ijesztettél. Gyere! - segített fel. Nagy nehezen felálltam az eséstől kissé kótyagosan. A fájdalomra emlékezve még nyögtem közben egy sort. Majd se szó se beszéd leültettek egy közeli ágyra. Miután megbizonyosotak róla, hogy jól vagyok aggódásukból felrévedre dühösen konstalálták.

 Miütött beléd?

 Miért kellet hozzáérned a géphez?

 Egy izé egy másik univerzumból!

 Mégis mit gondoltál?

- Nem tudom! - kiáltottam fel, hogy végre elhallgasanak. Úgy tűnt őket jobban megrémítette az egész mint saját magamat. Megprobáltam valahogy elmagyarázni.. - Nem voltam magamnál. Amikor megláttam ami a gépbe került valami megfoghatatlan érzés ragadott el, hogy meg kell szereznem.

- De hát miért? - fortyant fel Charlie.

- Nem tudom - ismételtem – Engem is megrémített. Olyan érzés volt mintha már régen is az enyém lett volna. Csak, hogy eddig nem fértem hozzá - újra azt éreztem, mintha valaki más adná számba a szavakat. Akár, csak amikor azon az estén a dokit próbáltam meggyőzni az időhurok újraindításáról.

Barátaim továbbra is aggódva figyeltek arra várva, hogy mikor török össze még valamit. Egy jó darabig még így meredtünk egymásra majd végül Rodney szólalt meg elöszőr.

- Doki – sóhajtott fel – Mit hozott át?

- A gép nem indult be - tagadta. - Semminek se kellet, volna történnie! - úgy látszott ő is ugyanúgy tanácstalan, mint mi. Míg ezeket mondta le, se vette le rólam a szemét. Továbbra is aggódott, hogy nagyobb bajom lehet ebből vagy másnak.

- Akárhogy is – szólaltam meg végül, mert már nem tudtam viszonozni a doki merev tekintetét. – Az a dolog, ami átjött a kapun vissza kell küldeni, mielőtt másnak is baja esne belőle.

- Ó – kapta fel a fejét Rodney – Szóval te nem láttad.

- Látni? Mit? – kérdeztem.

Erre nem válaszolt rögtön helyette felsegített az ágyról, így végighordozhattam tekintetemet a termen. Az egész bombatámadás helyszínére emlékeztetett. A transporter körüli számítógépek kidőltek, a bútorok összetörtek a falakból kilógó vezetékekből pedig szikrák csaptak mindenfelé. Csoda, hogy még egyik se csapott meg még minket.

- A transporter elpusztult, abból a másik dimenzióból most már nem jön semmi se ki, se be.

Rodney komor képét látva, ahogy ezeket kimondta, eszembe jutott hol is vagyok és igazából hol is kénne lennem. Ekkor elmerengtem és valami sokkal égetőbb és komolyabb problémával kellet szembesülnöm:

 Julie! - eszméltem fel – Vissza kell mennem Juliehoz.

Később az ágyamban fekszem, a plafont nézem már mióta, talán már mióta nem telepedett álom a szememre. Folyton a dokival való beszélgetésemre gondoltam, pár órája volt csak, és a szavai azóta is a fejemben ismétlődnek mint egy megálíthatatlan magnószalag. Kise ment fejemből, mióta utoljára voltunk a transporter termébe:

- Doki lenne egy perce? - kopogtattam meg a falat, jobb híján, hogy az ajtó kikerült a helyéről. Elrepült valahova a robbanástól. Ő még rám se nézett nagyon el volt foglalva, hogy valami használhatót halászon ki a romokból. Erre szembe jutott, hogy erről is csak én tehetek. Közelebb léptem hozzá, így már csak pár méter volt a távolság. - Nézze megértem az elkeseredését az újabb találmánya elvesztéséért – Amit ismét csak én tettem tönkre - de azt hiszem itt az ideje, hogy visszamenjek, oda ahova igazából tartozok. - még mindig hallgatásba burkolozott - Sajnálom doki, amivel csak lehet, amint tudok segítek, de én nem vagyok Rodney vagy Rick nem tudok összerakni ilyen dolgokat. Igazából még ők se lennének rá képesek - hát miért tart itt minket?! - (ismét semmi) -Pont ezért menekültem el ettől, mert mi lesz, ha valami történik velem? Ezt nem tehetem meg Julieval. Itt az ideje visszatérnem a normális, igazi életemhez. Haza Juliehoz.

Végre fel nézett, de arca szigorú és komor volt:

- Tényleg szereted ezt a lányt? - kérdezte.

Fura ezt a kérdést még sosem tettem fel magamnak, de azt hiszem már tudtam a választ.

- Igen, azt hiszem igen!

- Akkor nem teheted ki veszélynek! - Nézd Dj nagyon sajnálom, de nem mehetsz vissza, még nem!

- Mégis miért?

- Amit itt csinálunk – itt sóhajtott egy mélyet - tudom, hogy veszélyes, és attól hogy mindent megteszek mindennemű veszély elkerülésére. Mégis úgy érzem kockára teszem az életeteket nap mint nap. De a cél amiért küzdünk fontosabb minthogy ...

- Milyen cél? Amióta eljöttem, azóta beszél erről a nagyobb jóról, meg ami fontosabb mindennél, még nálunk is. Mégis mi az? Mi az a mindennemű cél amiért bajba sodorhatja a barátait. Folyton titkolózik előttünk nem árul el semmit erről. Még apámról se mondott semmit.

- Nézd, ami apáddal történt az ...

- Sajnálatos igen! A barátja volt, mégse látogatott meg minket soha. - gyorsan elfordította fejét, hogy elrejtse arcát. Talán túl kemény voltam vele. - Életem legjobb döntése volt, hogy kiszálltam ebből az egészből - fejeztem be végül.

- Nem engedhetlek el, Jason! Addig nem, míg ki nem derítjük pontosan mi történt.

Hát így esett ott feküdtem egyedül, a doki vendégszobájába, egyre másra se gondolva, csak Juliera, hogy felkelt-e már a Scrog család, és hogy mit fognak gondolni, amikor nem találnak ott. Talán bosszúból, mivel a bátyámat jobban szeretik bedrogoztam és otthagytam őket? Ezen az ötleten elmosolyogtam. Tényleg erre nem is gondoltam, miközben ott filóztam a teraszon. - Nevetem el magam. Csend. Egyre nagyobb nyomás nehezedett már a mellkasomra, kezdtem félni. Mi lesz most? Hogy mászok ki ebből? A sötét némaság kezdett egyre csak bekebelezni a tajtékzó őrület felé. Senki se válaszol a fejemben kószáló gondolataimra. Újabb csönd. Várjunk csak nincs is akkora csend hallok valamit. Ebben a pillanatban a lépcsőn topogó lábak elérték az emeletet és benyitottak barátaim.

 Srácok! – keltem fel ült helyemben. – Mit … Mit csináltok a frászt hoztátok rám … már megint!

 Kiszabadítunk még is, mit gondoltál? – szólalt meg Charlie – nem hagyhatjuk, hogy a doki tönkre tegye a karácsonyt. Mekkora Grincs!

 Nem is tudom, gyerekek – tiltakoztam - Talán igaza van. Talán tényleg veszélyben vagyunk.

 Haver karácsony van tudom hogy nem sokszor mondom ezt, de Isten ünnepe. Fagyöngy, ajándék, Jézuska! Velünk jössz!

Haboztam dönteni, egészen mióta csak a doki elrabolt másra se vágytam, mint haza menni Juliékhoz. De most, hogy újra átgondoltam a beszélgetésünket barátommal Georgeal már kezdtem úgy gondolni, hogy ez rossz ötlet. Nekem kell tönkre tennem a karácsonyt. Hogy biztonságban tudhassam őt. Hát …

 Julie! – fejezte be a felsorolást.

 Oké – egyeztem bele a neve hallatán már mosolyogva.

Ezek után halálosan csendben mentünk le lépcsőn kifelé a házból. De előtte csak-csak megálltunk:

 Te meg mit csinálsz? – kérdeztem Charliet, aki épp a hűtőt pakolta ki gyenge fény mellet.

 Hát, ha már elmegyünk úgy is mindegy nem?

 Nem! – szóltam rá minél halkabban.

 Á igen! – ahogy gondoltam alkoholmentes - szomorodott el. Majd egy pillanatra elhallgatott. Az ágy reccsenései és a padló vékony összehúzódásaira lettünk figyelmesek.

 Siess!

Charlie vitt amit csak bírt és a hóna alá fogta, majd egy bólintással jelezte, hogy indulhatunk. De nem a vastag fakapun mentünk ki, ahonnan jöttünk, a garázs felé vettük az irányt. A garázsba, ahol a doki De Loriánja feküdt a hihetetlenül nagy sebessége ellenére is szépen leparkolva. Meglátva a szép fényű autót csillogó ablakaival és atommodell alakú dísztárcsáival: Kezdtem kicsit be pánikolni!

 Nem tudom, srácok – idegeskedtem – Tudjátok ez még is csak a doki kocsija. Ha elkap titeket felrobbanthat vagy akár el is mehet a barátnőtök szüleihez az éjszaka közepén és megmérgezheti őket!

Barátaim nem válaszoltak csak szokásukhoz híven töprengve és aggódva figyeltek felindultságomon. Még így álltunk egy darabig, és Charlie mível nem bírta tovább végre kimondta amit szerintem mindegyikük gondolt.

 Nézd Dj! Sajnálom a dokit én sajnálom a legjobban de … - és látszot rajta hogy ezt már rég óta tartja magában – nem százas. Elvinni minket az éjszaka közepén és amit tavaly is tett velünk, meg amiket mondott neked is. Még Rick szemöldökét is leégette – Nagy levegőt vett, mire Rick felhúzta egyetlen épp szemöldökét – jobb lenne ha többé nem is térnénk vissza.