Szerintetek van valami tehetségem a könyvíráshoz? (több lent)

köszi, hogy válaszoltatok,ja és pont 13 éves vagyok ;), valamint igyekszem legközelebb jobban figyelni a helyesírásra, csak nem magyar nyelvű billentyűzeten írtam, és így utána kellett javítanom.

Szerintetek amúgy min lehetne még javítani, pl. stílusában?

ez itt egy részlet egy másik írásomból:

Vakító világosság, minden fehér körülöttem. Néma csönd. A földön fekszem mozdulatlanul, de tényleg megmozdulni sem tudok, mereven, a padlón. Amint körül nézek, egy kicsi hófehér szobában találom magam, bár inkább cellának tűnik, egy fehér ágy van mindössze a helységben, és egy szürke gömb az egyik felső sarokban, egy fehér asztal székkel, meg egy termetes vasajtó, egy kukucskálóval. Totál pánik vagyok esve és a testem még mindig nem mozog. Egy fehér tunika és egy fehér nadrág van rajtam, a tejföl szőke hajam szanaszét áll. Nem tudom, hogy hol vagyok, vagy, hogy miért kell itt lennem. Rossz érzés tölt tele engem és sírás fog el, a teljes szívemből jövő. Csak bőgök ott a szoba közepén, esetlenül, mint egy kisgyerek és nem bírom tovább fáradtan behunyom a szemem és…

Csikorgás hallatszik és nehéz vasak földhöz csapódása, no meg sok-sok emberi sikoly. Rohanok, ahogy csak tudok, de a szél mintha direkt meg akarna akadályozni. Hatalmas erővel taszít vissza, mintha nem is futnék, csak állnék egyhelyben és még csak most veszem észre, hogy nagyon magasan vagyok, egy iroda épület tetején, de hogy hogyan jutottam oda azt már nem tudom. De rajtam kívül csak páran ember van a tetőn, legtöbbjük a földön feküdt. Majd hirtelen sokkal hangosabbra vált a vascsikorgás, és valaki földre lök, hogy megvédjen… De későn érkezik, egy hatalmas robotszerű vaskar hátba szúrta, majd lelökte az ernyedt testet a talajra. Mérhetetlen szomorúság terjed át a testemen, pedig fogalmam sincs róla, hogy ki lehetett az előbbi fiú. Sírva rohanok tovább, de már nagyon közel az épület széle. A könnycseppektől nem látok semmit csak rohanok, ahogy csak bírok. A vasszerkezet pedig csak üldöz, de sokkal gyorsabb nálam, esélyem sincs. Már csak pár lépés választ el a haláltól. És hatalmas fájdalom nyilall bele az oldalamba egy vaskar beleszúródott, semmi levegőt nem kapok, a tüdőm ég és végül csak a zuhanást érezem. Meghaltam. Meghaltam?

Fulladozva és reszketve ébredek ugyanabban a szobában, mint az előbb, mi történt, csak álmodtam? Vagy tényleg meghaltam? Ez a mennyország? Teljes pánikban vagyok!

Majd egy rádiós hang szólal meg a helységben: „- izomműködés aktiválva” és mintha a nehéz súlyok leakadtak volna a testemről, már éreztem amint megkönnyebbülve ülök fel az ágyra, de valami nem stimmelt a hátammal… Az még mindig merev volt, ahogy odakapok egy fém „páncélzat” ül a gerincemen, rétegesen és szabályszerűen elrendezve, majdnem szívrohamot kaptam amint ezt megéreztem, próbálom domborítani a hátam, de az csak nyikorogva ellenkezik a szándékomnak, na most már teljesen kész vagyok, mindjárt rám tört a második síróroham is. Nagy nehezen feltornázom magam az ágyra és nyikorogva hátravágódok. Most már nem bírom tovább, sírnom kell! És a vas nyikorgása megint előjött, most nem én mozogtam, lehet, hogy szörny jött újra elő… Csak azt ne, nem bírnám újra elviselni azokat az illúziókat. De nagy mázlimra nem az volt, hanem az első ember, akit valójában látok, a felébredésem óta, remélhetőleg ő nem legyilkolni akar.

Egy lány áll a vaskapuban, 14 körüli lehetett, mint én. Vöröses-szőkés hullámos haja kétoldalt 2 vékony fonatba kötve, amik összefonódnak egy, a jobb vállára omló nagy fonássá, a hajában ezen kívül még néhány fa-gyöngy van belefonva. Az arca feltűnően szimpi, zöldes szeme és mosolygós szája van. Fekete és inkább nagy részében bordó, bőr-vászon hosszujjú és hosszúnadrág van rajta egy vagány sötét bordó bőrbakanccsal és két tőrrel az övén. Kezében tálcán egy adag forró levest, sült húst és burgonyát tart, meg pár ruhát.

Üdvözöl engem, majd vasnyikorgással belép.