Milyen lett az első fejezet fele?

A hangtalan sötétség szinte elnyelte Dren-t akár a szurok. Fullasztó sűrűsége valami baljós esemény eljövetelét jelezte. A levegő olyan hideg volt, hogy még ebben a hatalmas feketeségben is tisztán látta az arca körött úszó nyirkos párát. Ebben a pillanatban vette észre, hogy teljesen meztelenül fekszik a földön magzatpózban, a már-már csontig hatolóan hűvös, simára csiszolt kőpadlón pedig mély, vastag repedések szaladtak szerteszét a fiú alól, amelyek nyilván vezettek valahová, de hogy merre azt nem tudta volna megállapítani. Lassan járó léptek hangjára lett hirtelen figyelmes, amint felé igyekeznek, azonban a csaknem harapható sötétben semmi sem volt tisztán kivehető. Cipők súrolták egyre közelebbről hallhatóan a padlót, Dren szíve is felvette azok ritmusát. A feszültség robbanásszerűen elöntötte, és legszívesebben elrohant volna, de képtelen volt bárminemű mozgás kivitelezésére, még csak kezeit, vagy lábát sem tudta arrébb tenni, hogy pózt válthasson. Akár egy megfagyott halott, úgy hevert ott. Lélegzete felgyorsult, a reszketés pedig, ami eddig testét uralta váratlanul heves rángatózásba váltott át, ahogy próbált volna menekülni a közelgő vésztől. Nem is értette igazán, vajon miért is váltott ki belőle félelmet valaki közeledte, viszont valami belül ösztönösen arra késztette, hogy minél előbb szabaduljon, amíg még nem késő. A lépések zaja vészjóslóan elhaltak, de a fiú érezte, az ismeretlen személy már teste felett áll.

- Végre találkozunk, Drenon – szólt az idegen, aki öblös és mély hangjából ítélve vélhetően férfi volt.

- K-ki m-maga? – kérdezte remegő hangon a fiú.

- Azzal te ne törődj. Számodra úgysem lényeges. Elég, ha csak én tudom, ki vagy. – A férfi a mondat végén hallhatóan gúnyos mosolyra húzta száját, ezzel még inkább nyugtalanítva Dren-t.

- Minden adott a szertartáshoz, egy dolgot kivéve, de szerencsémre az is pont itt hever előttem. – Az idegen hangjában érezhető volt, hogy mennyire felvidítja a fiú kiszolgáltatott helyzete.

- M-mif-féle s-szertartás? – nyüszítette Dren, aki félelmét már végképp nem tudta leplezni.

A férfi válaszra sem méltatta kérdését, ehelyett matatott valami után. Miután megtalálta, amit keresett, hirtelen acél súrlódása hasított át a levegőn, amelyből a fiú egyértelműen kitalálta, hogy egy kardot húzott ki a hüvelyéből. Ekkor már nem kételkedett abban, hogy az ismeretlen meg akarja ölni.

- M-mit akar? - visította magatehetetlenül Dren.

- A véredet – búgta könnyedén a férfi.

Mire erre reagálhatott volna, addigra a hűvös penge az oldalába hasított, és a fájdalomtól csak hangos üvöltés hagyta el száját.

Dren ordítás közepette nyitotta ki szemeit, és agyában még mindig éltek a vérfagyasztó lidércnyomás emlékei. Mikor ráeszmélt, hogy csak álmodott abbahagyta a kiabálást, és kapálózva segítette magát ülőhelyzetbe ágyán. A verejtéktől nedves hajtincsei homlokára tapadtak, halántékáról pedig még mindig cseppekben csurgott az izzadság. Nagy sóhajtozások kíséretében kezdett lenyugodni, de a borzalmas rémálom minden egyes jelenete újra és újra lejátszódott fejében, mint egy beakadt lemez. Mióta az eszét tudta, azóta ennyire valóságos álomban még nem volt része. A feszültség még mindig ott futott ereiben, valamint a fegyver okozta sérülés fájdalma is annyira élesen beléhatolt, hogy önkéntelenül is odakapta kezét, aztán megvizsgálta, vérzik-e, a jelek szerint azonban semmi baja nem volt, teste érintetlen maradt minden sebesülés nélkül. Mikor már tényleg elhitte, hogy biztonságban van, feltápászkodott ágyából, és az ablakhoz lépett. Odakint hajnalodott. A horizonton már megjelentek a nap első aranyló sugarai minden mást égő naranccsá változtatva maguk körül odafent az égen. Miközben kifelé bámult, még mindig pörgette magában az előbb lezajlott eseményeket. Máskor is voltak már rémálmai tele mindenféle lehetetlen borzadállyal, viszont ez más volt. A többinél tudta, hogy csak illúzió, amit agya éjjelente játszik vele alvás közben, vagy ha nem is azonnal tudta, de rájött egy rövid idő után, azonban itt még az ébredés pillanatában sem tudta megkülönböztetni a valót a valótlantól. Minden olyan élesen hatott, nyoma sem volt a tompaságnak, amit korábbi álmainál tapasztalt, és talán ez volt az, amely a legjobban megrémítette, ha rágondolt. Akkor eszmélt fel elmélkedéséből, mikor macskája, Nissa dorombolva dörgölőzött lábszárához, tekintetéből pedig, amint felnézett rá szinte féltő aggodalom sugárzott. Dren elmosolyodott a gondolattól, ahogy elképzelte macskáját érte nyugtalankodni, akár egy anya teszi azt gyermekéért. Lehajolt, és gyengéden megsimogatta az állatot, biztosítva róla, hogy rendben van. Hirtelen elkapta az ötlet, hogy felöltözzön, aztán meg lemenjen sétálni egyet a kertbe, ahová akkor járt, ha egy kicsit ki akarta szellőztetni a fejét. Túl korán volt még az efféle kimozdulásokhoz, visszaaludni azonban most úgysem lett volna képes, ez biztos. Gyorsan magára öltött hát valamit, amit épp talált, utána pedig kilépett az ajtón, viszont ebben a pillanatban macskanyávogásra lett figyelmes, amire azonnal visszafordult, és így szólt. – Esetleg lenne-e kedved velem tartani? – A macska előbb gőgösen, mit sem törődve elfordul, majd farkát felvágva kiszaladt az ajtón, Dren erre csak mosolyogva forgatta szemét, aztán pedig követte az állatot lefelé. Szobája a folyosó végén helyezkedett el a legmesszebb a lépcsőtől, ami egyenesen vezetett le a földszintre. Egyszerű szerkezetű ház volt egy emelettel és öt szobával. A helyiségek közül három fent, kettő pedig lent helyezkedett el. Először tanítómestere, Ermeld ajtaja előtt osont el, aki hallhatóan még elég messze járt álmai útvesztőjében, legalábbis hangos hortyogásából ez tűnt ki. Nem sokkal eztán jött édesapja, Vendon hálószobája, aki szintén mélyen aludt. Úgy tűnt, hogy előbbi kis kitörései nem túlzottan kavarták fel a vizet a ház nyugalmában. A lépcsőn leérve halk léptekkel feltárta az ajtót, majd kisétált rajta a már egyre világosodó udvarra. Ott leült a veranda lépcsőjének első fokára, de előtte gondosan maga alá helyezett egy párnát, amit az egyik székről szerzett. A helyiség tetejének egy tartóoszlopához támaszkodott, és innen szemlélte a messzi tájat. Miközben ült, belefeledkezve a csodás látképbe, Nissa az ölébe vetette magát, és hangos dorombolás közepette kényelmes pózba helyezkedett. Amerre a szem ellátott, mindenütt a háborítatlan természet uralkodott körbevéve a magányosan álló épületet. Dren éppen a házuk előtt lévő közeli erdőt mustrálta, ahol kisebb korában sűrűn elbújt Ermeld elől, elmenekülve így tanulási kötelezettségeitől is. A fiú elmosolyodott miközben állandóan fortyogó és házsártos tanárára gondolt, amint félelemtől reszketve kiált utána a számára rettegett tölgyesben, ahogy csak ő hívta „a rovarok és élősködők paradicsomában”. Merthogy Ermeld mindentől félt, ami csak élt és mozgott, vagy allergiás volt rá, egyedül magára nem, de Dren talán még ebben is kételkedett. Apja mindig kérte, hogy ne tréfálja meg őt állandóan, hanem inkább tisztelje, amiért rá áldozza az idejét, azonban egy ilyen lehetetlen, szánalmas alakot nehéz volt tisztelni. Mindemellett még szigorú is volt, valamint rengeteg leckét adott fel olyan unalmas dolgokból, mint az algebra, ahelyett, hogy beszélt volna neki a kristályok hatalmáról, amiről még csak hallani sem kívánt. Dren mindig is csodálta a mágikus erejű ásványok hatalmát. Édesapjának, Vendon-nak volt, ahogy Ermeld-nek is, csak ő sohasem hordta, vagy használta azt, Dren ezért is nézte le folyton, hisz aki fél a saját erejétől, az gyenge ember. Mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy még a hóbortos és kissé iszákos házvezetőnő, Orina is előszeretettel használta a saját kristályát, különösen házkörüli teendőinek elvégzésére, pedig ő nem volt túl eszesnek, vagy tiszteletreméltónak nevezhető. A fiú sokszor úgy érezte, ha Nissa nem lenne, akkor begolyózna ennek a két csődtömegnek a társaságában. Rajta kívül itt másra nem számíthatott. Az isten háta mögött az ember sajnos sok barátot nem szerezhet, ő pedig pont ott élt. Anyját nem ismerte, mert születésekor meghalt, és bár szerette, valamint tisztelte apját, ő viszont mindig dolgozott, ebből kifolyólag pedig sohasem volt otthon. Nyomozott érdekes esetek után, amolyan kalandor volt. Dren is folyton vele tartott volna ügyeiben, de Vendon nem vitte őt magával sohasem, sőt, sokszor még éppen aktuális munkáját sem osztotta meg vele. Emiatt néha kissé neheztelt rá, de a férfi régen megígérte neki, ha eléri a tizenhét éves kort, akkor megkaphatja a saját kristályát. Ez a nap vészesen közeledett, már alig volt egy hét belőle, ő pedig megrögzötten számolgatta a napokat, valamint minden percben emlékeztette apját, annak ígéretére, aki azonban inkább csitította és türelmességre intette a fiút. De Dren nagyon kitartó volt, ennyi pedig vajmi kevés volt ahhoz, hogy eltántorítsák céljától. A nap már teljes pompájában izzott az égbolton, fényével bejárva minden zugát a tájnak. Még a tölgyes fáinak sűrű levelei közé is beszűrődött, aranycsíkokkal teleszőve azt. Hirtelen egy sötét alak suhant el a törzsek oszlopai mögött. A fiú csodálkozva kapta fel tekintetét a sebtében eltűnő árny nyomában. Nem látott belőle túl sokat, de abban biztos volt, hogy nem ember volt, azonban nem is őz, vagy nyúl, amik gyakran megfordulnak ott az erdőben. Ez nagyobb volt, és a mozgásában, ahogy elszaladt, volt valami veszélyt sejtető kecsesség, akár egy ragadozó mozdulatai, amint épp a prédára veti magát. Dren óvatosan letessékelte Nissa-t az öléből, ami a macskának nem igazán tetszett, de a fiú most ezzel nem törődött, hanem inkább az érdekelte, hogy mi lapulhat a tölgyes mélyében, ezért rohanva elindult a farengeteg felé. Sietve szedte lábait, közben a rét magas füvét taposta, viszont arra ügyelt, nehogy elbotoljon egy kőben. Egyre közeledett a célhoz, mikor az egyik fa mögül arrébb lépve megpillantott két apró, sárga szempárt. Ezek megtorpanásra késztették, de ebből a távolságból, már tisztán látta, hogy mi volt a titokzatos alak. Egy nagy, feketebundájú farkas állt egyenesen szemtől szembe vele. Azon nyomban az éjszakáról ismerős feszültség és rémület kerítette hatalmába. Lábai szinte önálló életre kelve, önkéntelenül hátráltak a veszélyes állattól, azonban az nem tágított, sőt, egyre csak közeledett. Nem mutatott semmilyen támadói magatartást, nem vicsorgott, vagy morgott, egyszerűen csak közeledett szépen lassan, mire elég közel nem volt annyira, hogy a fiú lássa szemeiben saját tükörképét, melyek szinte szelídséget sugároztak, ettől pedig abbahagyta a hátrálást. Dren már kívül volt a fák törzsének rejtekéből, és még mindig meredten bámulták egymást a farkassal, mikor hirtelen egy rikácsoló női hang a nevét kezdte fülsüketítően ordítozni.