Szerintetek milyen a könyvem bevezetője?

Igyekeztem arra hajtani, hogy már az eleje felkeltse az olvasó figyelmét. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek róla:

BEVEZETŐ:

Kezdet és vég

Olyan viharos szél tombolt odakint, mintha háború dúlna, olybá tűnt, a fák gyökerestül kifordulnak a földből. Az eső vadul verte az ablakokat, a háztetőket, felkorbácsolta a pocsolyák vízét. A tengeren dél-felé, egy aprócska szigeten ritka zord volt az idő. Olyan erőteljes széllökések voltak, hogy beleremegtek a házak. A falu legmagasabb pontján, egy szikla szirten sötét kúria állt, félelmetesen megdőlt a viharban. A ház egyetlen lakója az íróasztalánál ült, fényt csak egy aprócska gyertya adott. Levelet írt egy hófehér lapra. Dőlt, karmos írásával belekarcolta a szöveget a papírba. Közben sűrűn az ablak felé tekingetett. Nemsokára itt van. Itt van, hogy elvigye. Keze egy pillanatra megállt, nem tudta, mit is írjon. Ez az aprócska lány, akinek a levél szól, semmiről sem tud. Ha most már ő, Donald Realy is elmegy, vajon mi lesz vele? Ki marad majd neki? Ha ő lesz az utolsó, ki magyarázza ezt el neki, mindent, amit tudnia kell? Gyorsan a papírra firkantott még egy mondatot, majd körmölt tovább. Iszonyú, szörnyű sors ez egy kislánynak. Vajon érzi, mekkora teher van a vállán? Hogy mik függenek a döntéseitől? Nem, nem valószínű. A férfi szorgosan írt tovább, bár esze máshol járt. Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy úgy érezte, kettéhasad. Néhány perc múlva levele végére ért. Felvette, végigolvasta újra meg újra, hogy megbizonyosodjon, nem hagyott ki semmit. Furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy a végrendeletét olvasta. Elvégre az ember még nem olyan öreg negyvenöt évesen, hogy a saját halálára készüljön. De neki, muszáj volt. El volt rendelve.

A tájat hatalmas dörgés rázta meg, az eget rengető ostorcsapás zajába azonban más is vegyült. Farkas vonyítás. Itt van.

- Hát akkor, kalandra fel. Így az utolsóra…- dünnyögte, a végrendeletet elrakta a fiókjába, az elhelyezése már nem az ő problémája. Lebattyogott az emeletről, az előszobába érve lekapta a fogasról fekete utazóköpenyét, és magára kanyarította. Még mielőtt kilépett volna az ajtón, az övébe dugott egy régi revolvert és egy hosszú kardot, csizmája szárába pedig beledugott egy tőrt. Azt mondták, el kell mennie, meghalni. No de ki mondta, hogy nem védekezhet? A sors átírható- még az olyan fontos is, mint az övé. És ő meg fogja próbálni átírni, elvégre ő egy Realy. Egy lázadó, szabályszegő, forróvérű Realy. Kilépett a viharba, a szél szinte mellbe vágta, majdnem le is döntötte a lábáról. Az eső ütemesen kopogott a kabátján, őszes haja pillanatok alatt elázott. Ahogy halad a sötét, kihalt utcán, mindent jól megnézett. Eszébe véste az összes apró részletet, amit elhagyni készül. Meghalni megy. Milyen furcsa is ez a gondolat! Mint valami hatalmas hős, aki feláldozza életét a társaiért. Nos, tulajdonképpen életét áldozza egy másikért. Egyetlen egyért. Alig várta, hogy a túlvilágon- vagy ott, ahová az ember kerül-, jól leszidhassa majd a húgát. Hát hogy képzeli ő, hogy majd miatta kell idő előtt meghalnia? Hát kellet neki beleszeretni abba a félnótásba?! Legfőképpen persze a kislányt sajnálta. Szegény kicsi apróságot, aki most valahol egyedül tengődik, mit sem tudva erről az egészről. Zsebre vágta a kezét, fejét lehajtotta, és figyelte, ahogy western csizmája csattog a betonon. Majd lassan beért az erdőbe. A fák koronája megszűrte kissé az esőt, de még így is bokáig süllyedt a sárba. Nemsokára elérte a mezőt. A mezőt, ahol minden kezdődött. Ahogy kiért a fák takarásából, az arcába csapta a szél a jéghideg esőcseppeket. Kisétált a közepére és gondolatban messzire elátkozta a húgát, amiért ilyen helyzetbe hozta. Aztán nagy levegőt vett. Meg fog halni. Sohasem félt a haláltól, egész életében játszott vele, próbálgatta, meddig mehet el- úgy tűnik szerencsésen, mivel még egyik próbálkozásba sem halt bele. Most azonban, hogy tudta, néhány perc múlva itt fognak állni szemtől szembe és belenézhet a halál szemébe, megijedt. Régen mindig felkészült volt, de most egy tőrön, egy revolveren és egy kardon kívül nincs semmi mása. Ráadásul nem csak az ellen kell küzdenie, de még a sors szabta határokat is át kell törnie, hogy megváltoztassa. Nehéz feladat. Belegondolt, mit tenne a húgával, ha most élne. De nem él. Vajon ő is így érezte magát akkor? Ő vajon félt? Nem tudott haragudni a tulajdon testvérére, holott nagyon szeretett volna.

A szeme sarkából sötét árnyat pillantott meg a fák között, ijesztő hörgés és szuszogás szűrődött a fülébe. Ereit elöntötte az adrenalin, szíve hevesebben vert, és újra köszöntötte a már jól ismert érzés. Még így utoljára.

- Na, gyere, te büdös nagy dög…- mormogta, majd körbe tekintett. Egy pillanatra megállt a szívverése, amikor a háta mögül hangos morgást hallott. Megfordult, és szembenézett a halál vörös szemeivel. Kezét biztos közelben tartotta a revolveréhez.

- Akkor kezdjük.

Hatalmas villám cikázott át az égen, majd eget verő mennydörgés rázta meg a tájat. A Szörny és a Vakmerő egymásnak esett, a rossz és a jó csatát vívott- igen rövid csatát. És hiába küzdött minden erejével a jó, hogy megváltoztassa a megváltoztathatatlan jövőt- elbukott. Itt, abban a percben pedig kezdetét vette valami. Egy olyan dolog, kedves olvasó, amit ember ép ésszel fel nem foghat. És jól lehet, hamarosan elkezdődik a mi történetünk is.