Ti mit gondoltok? Érdemes írnom? Bővebben lent.

Nagyon szívesen fogadnám bárki véleményét az alábbi irományom részletéről.

"– Engedd el a karom! – kiáltom, majd sértetlen kezemmel óvatos, ámde haszontalan mozdulatokkal simítok végig a csuklómon, amelyen immáron Fernando szorításának vöröslő nyomai díszelegnek múló emlékként.

– Teljesen megőrültél? – kérdezem hangomban hisztérikus árnyalattal, de ő nem felel; csokoládébarna pillantása meredten fixírozza kezem azon pontját, ahol néhány másodperccel ezelőtt ujjai erőszakosan érintették bőrömet. Aztán felocsúdik. Sötét tekintetét rám emeli, és a cirkalmasan mintázott szempárban csalódottság, fájdalom… és hitetlenség köszön vissza rám.

A csontjaimban érzem – ahogyan mindig is rögtön értettük, ismertük egymás gondolatait, érzéseit –, hogy még mindig nem hiszi el, hogy a kétely még csak be sem furakodott ez idáig a tudatába.

Mélyet sóhajtok, majd elnyomom a torkomat maró, kiszakadni készül könnyeimet, és sírást. El kell hitetnem vele… Hiszen ez az igazság. Valahol ezalatt a hosszú út alatt, talán már annyit menekültünk, futottunk előle, hogy már csak ez maradt nekünk: a keserű, csúf igazság.

– Hogyan… – Szavai elakadnak, mire megköszörüli torkát, hogy hangját visszasegítse szokásos, mély és határozott színéhez. – Hogy tehetted ezt velünk? – szegezi nekem a kérdést, és szemében ismét megvillan az a vad, emésztő harag, amely az előbb a még mindig látszódó szorítás nyomát hagyta emlékül a bőrömön.

Félve hátrébb lépek – mintha a hátrálás ténye időt adhatna a számomra –, mialatt agyam lázasan kutat a megfelelő válasz után előre tudván, hogy az nem is létezik.

– Nem tettem… – suttogom elcsigázottan, miközben egy apró, sós könnycsepp gördül végig az arcomon. – Én nem – teszem hozzá konokul, mire Fernando pillantásában maró gúnnyal néz végig rajtam, és fejét egy másodpercig tanácstalanul ingatja jobbra, s balra.

– Te nem? – ismétli. Hangja telve iróniával, szarkazmussal. – Hát persze, te sohasem! – kel ki magából. – Te sohasem semmi rosszat, mi?! – kiáltja, s keze ökölbe szorul, vonásai megfeszülnek.

Kemény szavaitól önkéntelenül is lehunyom szemem, és arcomat a tenyerembe temetem. Néhány percig csak Fernando dühödt, mély sóhajai töltik ki a beálló, feszült csendet, minek múltán némileg higgadtabban, és hűvösebben szól hozzám:

– Nézz rám, Callie! – mondja, de én képtelen vagyok eleget tenni a kérésének. Nem tudok vele szembenézni könnytől maszatos arccal, összetörten… Összetörten a vétkeim mázsás súlya alatt. Nem, nem ne… Hirtelen felém lép, elrántja kezeimet az arcom elől, és megszüntetve óvó védelmüket az oldalamhoz szegezi őket, majd ujjait szorosan csuklóm köré fonva pihenteti. Bőre hideg, szinte már fagyos, és mégis… Érintése forró tűzzel perzseli végig minden porcikámat.

– Nézz rám! – szólít fel újra, és sötét, feneketlennek tetsző tekintete hipnotizálva pásztázza az arcomat.

Felnézek, de rögtön meg is bánom. A kékes pillantásomat fogadó, álló csokoládészín szempárban most semmi sem köszön vissza rám. Sem harag, sem fájdalom. Semmi. A szívem összeszorul, és most először örülök engem egyhelyben marasztaló szorításának, hiszen így legalább térdem nem fog összecsuklani, nem zuhanok a padló felé, pedig olyan könnyű lenne… Levegő után kapkodok, mialatt elszántságom megmaradt morzsáival érzések után kutatok Fernando pillantásában. Sikertelenül."