Épp egy fantasy regényen dolgozom, és szeretném a véleményeteket kérni. Itt egy kis részlet belőle. Tudom ez alapján nehéz, de azért engem érdekelne mit szóltok. Szóval; vélemények?

Messze járt már a háztól, a nap is följebb kúszott az égen mire a reggeli köd lassan megadta magát a lombokon átszűrődő sugaraknak. Ilyenkor mutatta meg igazi arcát a Lélekerdő. Zölden pompázó, hatalmas, buja rengeteg, melynek évszázados tölgyei messze nyúltak a magasba. Talán délidő is elmúlt mikor megállt az erdőt átszelő pataknál feltölteni a bőrkulacsát. A patak fölött fahíd ívelt keresztül. Nem volt nagy, egy lovasszekér épphogy elférhetett rajta. A vízszint most alacsony volt, de tavasz elején mikor a nagy hó elolvad, vagy a nagy őszi esőzésekkor, megtölti a mély medret s néha már a faszerkezet alját nyaldossa. A híd lába mellett nagy és lapos kövekből kirakott lépcsőszerű képződmény volt kialakítva lefelé a meder szélén. Dezda az egyik tartóoszlopnak támasztotta a mágusbotot s lassan lépdelve leereszkedett a meredek, lépcsőnek nevezett kőtákolmányon. A patak hűvös volt, a napfény vidáman cikázott ide-oda a felszínén, s a vize olyan tiszta és áttetsző volt mint a jég. Megtöltötte kulacsát és nagyokat kortyolt belőle. Kiszáradt torkának igencsak jól esett már a friss víz. Ám amikor lehajolt, hogy újratöltse a kulacsot, a mindent körül vevő nyugalmat fölváltotta valami más. Hirtelen furcsa, hideg bizsergés futott rajta végig, s nem a hűvös víz volt az oka. Nem tudta megmondani, hogy mi, de valami nagyon zavarta és ettől rossz előérzete támadt. Dezda fölegyenesedett s körbe tekintett. Valami nem stimmelt. Visszamászott a meder szélére és magához vette a botját. Valami megváltozott - gondolta. Nyugtalanító érzés kerítette hatalmába. Lassan átsétált a nyikorgó deszkákon és közben végigpásztázta a körülötte lévő fákat. A szellő lágyan zörgette a leveleket és az avart. Ahogy eltávolodott a pataktól a szellő kicsit erősebb lett, a lába alatt pedig ropogtak a fagallyak Ekkor jött rá mi is zavarja igazából. A csönd. Elhallgattak a madarak. Se száraz levelek között motoszkáló bogarak se tücskök se a vadak neszei. Csak a hátborzongató, síron túli, semmiből jött némaság. Saját szuszogásán és az ágak zörgésén kívül semmit sem hallott. A szél egyre nagyobb hévvel cikázott végig a fák között, itt-ott fölkapva a földről néhány levelet. Mi az ördög folyik itt?! -gondolta, és erősen megszorította a mágusbotot. Valamivel nagyobb biztonságban érezte magát a tudattól, hogy jó öreg támasza, ami nem egyszer mentette már meg az életét, most is kéznél van. A szél ekkor hirtelen hatalmas tombolásba kezdett. Hátra fújta a fejéről a csukját, hosszú, őszes haja és mellkasáig érő szakálla úgy lobogott mint a tépett zászló. Tenyerével próbálta védeni a szemét a fölkavarodott portól és avartól, amit úgy sodort magával a szél mint a friss havat télen. A fák hajlongtak s az erdő őrült táncba kezdett. Erősen meg kellett vetnie a lábát, hogy ne döntse hanyatt. Jobb kezében a botjával, balját az arca elé tartva lépdelt előre s próbált ellen állni az üvöltő orkánnak. Föltekintett az ég felé. Mi a kénköves pokol ez? Nellah szerelmére, mi folyik itt? -mormolta magában, bár tudta, hogy senki sem fogja ezt a kérdést megválaszolni. Az égen a hófehér bárányfelhők egymásba fonódtak, majd elszürkültek és egyre csak sötétedtek. Pár pillanattal később fekete viharfelhőkké változtak és egyik percről a másikra, a délutáni napfénytől ragyogó erdő félhomályba borult. Villámok cikáztak és hatalmas mennydörgés visszhangzott végig a fák között. Dezda megtorpant mikor érezte ahogy a lába alatt még a föld is beleremeg az égi robajba. Félelem lett rajta úrrá. Még sosem látott ehhez hasonlót. Az eddig hallgató madarak fölrebbentek a lombok közül és eszeveszett tempóban próbáltak menekülni. El, minél messzebb az erdőtől. Nyulak, őzek, rókák, szarvasok ugráltak ki a bokrok és fák közül és iramodtak futásnak, melyek közül az egyik majdnem el is sodorta. Ahogy megjelentek a sötét felhők a szél valamelyest csillapodott. Hallott már történeteket hirtelen lecsapó, nagy viharokról, sőt fiatal tanonc korában Folyamvölgynél, Gerdera egyik halászvárosában maga is szemtanúja volt annak, hogy egy hurrikán hogyan tűnik fel a semmiből és rombol porig egy várost, majd foszlik tova néhány perc alatt, de ez most másmilyen volt. Sötétség és gonoszság vibrált a levegőben. A vadak menekültek, Dezda pedig csak állt ott, félelemtől földbe gyökerezett lábbal, fél napi járásra a háztól és az eget kémlelte. Amennyire rettegett, legalább annyira kíváncsi is volt arra mi fog történni, és mi áll a hátterében az eseményeknek. Világ életében a természetfölötti erőket kutatta és sosem kételkedett a saját megérzéseiben. Mindig is a maga útját járta. Volt, hogy éppen ezeknek a megérzéseknek köszönhette az életét, és volt, hogy pont ezek sodorták életveszélybe, ahogyan a Rendtől is azért tanácsolták el mert túlságosan kíváncsi volt. Most viszont semmit sem súgtak neki az ösztönei. Tanácstalan volt és nem tudta mit kellene tennie. Járjon utána a dolognak, vagy fusson ahogy csak a lábai bírják? Egyre nagyobb lett a félhomály, mintha már alkonyat lenne. Azok a hátborzongató, démonok lakta sötét rengetegek jutottak eszébe amikről gyermekkora rémtörténetei szóltak. A szinte fekete, villámokat szóró felhők egyszer csak megindultak az égen a Lélekerdő keleti része felé és örvényleni kezdtek akár a tenger, mely elnyeli a halászhajókat. Az örvény közepe felé a sötétség egyre mélyebb és nyomasztóbb volt. Kísérteties látványt nyújtott, ugyanakkor volt benne valami morbi