Milyen ez az irományom?

Oké, akkor arra nem kell válaszolni. Itt a részlet.

A „kalandunk” utáni első „különóra” egyáltalán nem úgy sült el, ahogy terveztem. Tudtam, a lelkem mélyén valahol sejtettem, hogy nem halogathatom tovább, és beszélnem kell Hajnalival, bocsánatot kell kérnem tőle, de nem mertem. Ha rajtam múlt volna, lehet, hogy érettségiig húzom az egészet, de mivel nem csak rajtam múlt...

Az egész pénteki nap úgy történt, ahogy mennie kellett, annyi különbséggel, hogy ha meghallottam azt a szót, hogy délután, forogni kezdett velem a világ. Viszont az idő a kedvemért sem lassult le, így mire észbe kaptam, vége volt a hatodik órának is, és nekem „különórára” kellett mennem. Irigykedve hallgattam, hogy a „normális” gimnazisták mit terveznek erre a napra, és az elkövetkező hétvégére (többek között hajnalig tartó kockulást, késő éjszakai partizást, és egyéb programokat).

– Réka, várj meg! – hallottam Márk hangját a hátam mögül. A fiú rohanva beért mellém, és vetett rám néhány aggódó pillantást fekete tincsei mögül.

– Jól vagy?

– Persze, de akkor nem leszek, ha Hajnali csigává változtat – feleltem kétségbeesve. Márk nevetve megrázta a fejét, majd látva, hogy lassan kikészülök idegileg, inkább megpróbált megnyugtatni.

– Úgysem fog bántani. Vagy ha igen, megbosszulunk.

A tanári szoba felé vettük az irányt. Észre sem vettem, hogy amíg fantáziáltam, az iskola épülete teljesen kihalt lett. Elhaladtunk a tanári mellett, és megálltunk a jobb oldalán lévő kép előtt, ami Ligety egyik régi osztályát ábrázolta. Körbenéztem, senki nem figyel-e, majd háromszor megkocogtattam a fénykép keretét. Annak helyén megjelent a tantermünkbe nyíló ajtó.

Márk biztatásképp megszorította a kezem (amitől vagy száz pillangó kezdett verdesni a gyomromban), aztán nagy levegőket véve megfogtam a kilincset, elszámoltam háromig, és benyitottam.

És ahogy beléptem, rögtön kedvem lett volna visszafordulni. Ugyanis csak ő volt bent. Próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, majd nagyot nyelve becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem a tanári asztaltól legtávolabb eső padba.

Még sosem éltem át olyan kínos csendet, mint amilyen ezután következett. Csak ültem a széken, velem szemben pedig Hajnali, aki keresztbe font karokkal engem szuggerált.

Kis idő múlva léptek zaját hallottam kintről, majd a jól ismert kopogást. Hajnali tett egy kézmozdulatot, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy az ajtó bezárult. Más szóval: csapdába estem. Egyre többször kopogtak, húzogatták az ajtót. A tündér kis ideig bírta, majd idegesen felállt, és kiment. Nem mertem elmozdulni a helyemről, így nem hallottam, miről beszélnek az ajtó előtt.

A percek óráknak tűntek, még végre újra kinyílt az ajtó. Azt hittem, jön a „felmentőseregem”, de Hajnali megint egyedül érkezett. Viszont a kopácsolás is megszűnt. Újra leült a tanári asztalhoz, és a távolba meredt.

Nem tudtam, mit mondhatnék, így lehajtott fejjel tanulmányoztam a padlót. Csak akkor néztem fel újra, mikor a tanárnő végre megszólalt, de akkor tágra nyílt szemekkel:

– Sajnálom, hogy indokolatlanul szigorú voltam veled – mondta, szinte csak a szájával formálva a szavakat. – Csak... Nem akartam, hogy úgy járj, mint én.

Még mindig döbbenten meredtem a tündérre, aki halványan elmosolyodott.

– Bocsánatot kérni is tudni kell – felelte kedvesen.

– De miért? Hiszen igaza volt, nem kellett volna elmennem!

– Ugye, tudod a szabályt: ha felfeded a mágiát, száműznek Tenebrisbe – tért el látszólag a tárgytól.

Furán bólintottam; egyáltalán nem értettem, hogy tartozik ez ide.

– Akkor is megbüntetnek, ha családtagnak, barátnak, vagy éppenséggel a szerelmednek mondod el... – mondta kínosan.

– Eléggé szigorúak... – feleltem kelletlenül

– Persze, de nem most nem ez a lényeg. Szóval... – folytatta az ujjait morzsolgatva – nagyon nem vagyok rá büszke, de... még gimnáziumban volt egy... barátom, akivel az... órák miatt sosem tudtunk együtt lenni... és azt hitte, van valaki más... Na jó, ígérd meg, hogy amit itt elmondok, az a falak között marad, világos? – sziszegte, és az összhatás kedvéért a szemében megcsillant az a különös fény, amitől mindig kiráz a hideg.

Engedelmesen bólintottam.

– Ha nem mondom el, szakít velem. Szóval egy séta közben beszámoltam neki arról, hogy „mi” vagyok, és hogy milyen „különórákra” is jártam akkor. Minden simán ment volna, ha nem hallja meg egy pletykafészek, és szét nem terjeszti. És ha a városban arról pletykálnak, hogy egy tündér jár az egyik iskolába, az senkinek a figyelmét nem kerüli el. A Tanácsét sem.

Figyelmesen hallgattam a történetet, és most már végre értettem, mitől akart annyira óvni: ugyanez játszódott le köztem és Krisztián között. Hajnali tapasztalatból tudta, hogy ha odáig fajul a dolog, elmondom neki a titkot, és akkor mind nagy pácban lennénk.

– A Tanács tagjai beépültek az iskolába, és akinek tudták, kitörölték az emlékezetét. Miután elfojtották a szóbeszédet, rám került a sor. Mindent bevallottam, és a büntetést is elfogadtam. Ami nálam is csak száműzetés lehetett.

– De akkor hogy lehet Ön itt? – kérdeztem megütődve.

– Ne vágj állandóan a szavamba! – szólt rám, és tett egy elegáns kézmozdulatot, aminek következtében a tanári asztalon egy csésze kávé jelent meg. Ráérősen belekortyolt, majd kissé lenyugodva folytatta:

– Úgy lehetek itt, hogy az utolsó pillanatban sikerült elhitetnem a Tanácsfővel, hogy nem tettem semmit. Akkor jöttem rá, hogy a manipuláció az én Képességem. Csak emiatt tettek velem kivételt. De veled nem fognak, ha elszólod magad! És ettől próbáltalak megvédeni! – fejezte be, visszatérve nyugodt, mégis tekintélyt parancsoló hangnemére.

– De... Nem mentene ki ilyen helyzetben? Esetleg? – kérdeztem reménykedve.

A tündér komoran megcsóválta a fejét:

– Nem tudnálak. Sajnos a Tanácsfő azon kevesek egyike, akivel csak egyszer tudtam megcsinálni. És azután is teljesen kimerültem. A rutinvarázslatok sem mentek egy ideig.

– És ha mégis meg tudná csinálni...? – kérdeztem, előre félve a választól.

A tanárnő (szerencsére, vagy éppen pechemre) mindig hallgatott az igazságérzetére. Ebből én mindig is azt szűrtem le, hogyha csak Hajnali jóindulatán múlna az erőm, és jogosan vennék el, akkor adiós! varázsvizsga, és sayonara! délutáni „különórák”.

Ehhez képest meglepett:

– Természetesen megmentenélek. Ha másért nem is, akkor azért, mert ha nem lennél tündérboszorkány, Bella rendelkezne a leghatalmasabb erővel, és akkor nekünk végünk.

Kissé csalódottan bólintottam.

„Hát, akkor sosem leszünk öribarik!” gondoltam.

A tanárnő láthatta rajtam, hogy kicsit elszontyolodtam, így hozzátette:

– És miattad is tenném. De mivel nem mondod el senkinek, nem kell ezen gondolkodnunk. És mint mondtam, nem TUDNÁM megcsinálni.

– Komolyan vannak olyan emberek, akik immúnisak erre? – tettem fel a kérdést, visszatérve egyik előző kijelentésére.

– Nem sokan, de vannak. És azokkal is legalább egyszer sikerülhet, ha nagyon akarom. De mivel utálom használni, ezért... – a mondatot már nem tudta befejezni, mert hitetlenkedve – és hangosabban a kelleténél – felcsattantam:

– HOGY LEHET EZT NEM SZERETNI? Bárkit bármire kényszeríthet!!

Nem szép, de én egészen örültem volna ilyen erőnek. Egyszer már elképzeltem az életem vele: Kriszti nem merne velem szívózni, a fiúk is békén hagynának... De szép is lenne az élet!

Sajnos Hajnali nem így gondolkodott.

– Megkérnélek, hogy ne kiabálj! Mindenkinek van véleménye róla, nekem is! – támaszkodott rá a tanári asztalra. – Egyébként, Ligety tanárnő állandóan azzal traktál, milyen szívesen megnéznéd, hogyan is működik ez az egész. Én jobbat mondok: esetleg rajtad is bemutathatom, az még izgalmasabb. És még a többiek is szórakoznának egy kicsit. Hogy is mondtad: bármire kényszeríthetek bárkit. Most nem sorolnék példákat, magadtól is kitalálhatsz néhányat – fejezte be gonosz vigyorral az arcán, különös fénnyel a szemében, én pedig lejjebb csúsztam a széken.

Tényleg szerettem volna látni, milyen, ha az erő „működésbe lép”, de nem én akartam az „áldozat” szerepét játszani.

„Ez a nő simán elmenne boszorkánynak... a gonoszabbik fajtából...” gondoltam, remélve, hogy legalább gondolatot nem tud olvasni.

Persze ezután meg sem mertem szólalni. Szerencsére a tanárnő lenyugodott, és viszonylag kedvesen mesélte el utálatának miértjét:

– Mikor megtudtam, hogy mire is vagyok képes, körülbelül úgy reagáltam, mint te. Az, mondjuk tetszett, hogy az akkori rajztanárom megadta a kitűnőt, mikor még egy fát sem tudok lerajzolni – kezdte mosolyogva, ahogy visszaemlékezett a gimnáziumi éveire. Aztán hirtelen elkomorult. – Viszont az a lány, aki szétkürtölte a titkot, majdnem öngyilkos lett... miattam.

A szám elé kaptam a kezem. Lehetetlen, hogy gyilkos legyen! A tanárnő, látva rajtam a kétségbeesésemet, gyorsan hozzátette:

– De csak majdnem, szerencsére. Csak egyszer néztünk össze a folyóson, egyetlenegyszer, és ez lett belőle.

– És... a fiú?

– Szakítottunk. Erről is én tehetek.

Gombóc keletkezett a torkomban. Baromira átéreztem a helyzetet, és hirtelen lelkiismeret–furdalásom támadt. Az egész helyzet miatt.

– Sajnálom... Elnézést kérek. – motyogtam.

A tündér lehajtott fejjel bólintott.

– Nincs semmi baj. Nem tudhattad.

– Még válaszolna egy kérdésre? – kérdeztem félénken.

– Attól függ, de tessék – „adta meg az engedélyt”.

– Tudja, amikor... öhm... „megfenyegetett”, meg már máskor is, akkor...

– Ne is folytasd – fojtotta belém a szót – igen, akkor van az a fény. Ha belenéztél volna a szemembe, rákényszeríthettelek volna valamire, és... annak nem lett volna jó vége.

– Akkor már tudom, miért félek ilyenkor magától – ismertem be, ő pedig hitetlenkedve megrázta a fejét:

– Te tényleg félsz tőlem?

– Háát... Csak amikor előjön az a fény. Meg amikor az előbb megfenyegetett, bár akkor is a fény volt a fő ok. Olyankor kicsit ijesztő. De amúgy nem.

– Valld be, megérdemelted – fonta össze a karját maga előtt, én pedig lehajtott fejjel bólintottam. Igaz, tényleg nem kellett volna ennyire kiakadnom, főleg, hogy így én is utálnám.

Egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Ugye, nem hitted el, hogy bántani foglak?

– Háát, most, hogy így mondja...

Hajnali nevetve megcsóválta a fejét.

– Nyugodj meg, csak viccből mondtam. De ha tényleg nem akarsz „kísérleti patkány” lenni, máskor hallgass rám, rendben? – kérte.

Nagyot nyeltem, de azért elmosolyodtam.

– Akkor... Szent a béke? – kérdeztem félénken.

– Szent a béke. – bólintott a tanárnő, és felemelte a tenyerét. Én pedig sóhajtva belecsaptam. Tényleg szent volt a béke.

Az ajtón túlról egyértelmű ujjongás, és sóhajok szűrődtek be, amiből arra következtettem, hogy a kint lévők már megunták a folyosón ácsorgást.

A tanárnő is valami ilyesmire gondolhatott, mert felállt az asztaltól, megigazította szőke, feltűzött haját, és az ajtó felé sietett.

Rátette kezét a kilincsre, elszámolt háromig, és egy hirtelen rántással kinyitotta az ajtót.

Először Gabi esett be a terembe, szó szerint. Szegénynek úgy kellett feltápászkodnia a fapadlóról. Csendben leporolta magát, aztán, mintha mi sem történt volna, felszegett állal beült az egyik padba.

Mögötte Ligety robogott be, futás közben csak úgy lobogott mélyvörös hajkoronája. Nem kérdezett semmit, csupán ránézett Hajnalira, aki egy aprót biccentett. Azzal felém fordult, és egy „látod, megmondtam, hogy nem lesz baj” mosollyal ajándékozott meg.

Legutoljára Márk lépett be a terembe. Ráérősen odasétált a padjához, menet közben felém biccentett, majd kényelmesen elhelyezkedett a pad tetején.

– Azt hiszem, ma már nem tartok órát – nézett Hajnali a tábla feletti órára. Az fél 5–öt mutatott. – Gabi, hazamehetsz.

A lány sietősen összeszedte a cuccát, elköszönt tőlünk, és távozott.

– Ti is mehettek. Mára elég volt ennyi izgalom – fordult hozzánk Ligety, így mi is szedelődzködni kezdtünk. De még nem fejezte be:

– Viszont Márk, téged várlak hétfőn 6–ra! Gyakoroljuk még egy kicsit a repülést – szólt utánunk. Márk felmordult, de természetesen beleegyezett.

– Hazakísérlek – jelentette ki Márk, ahogy az aulába értünk. Rejtett ujjongással bólintottam, így együtt ballagtunk a hazafelé vezető úton.

Mikor a házunk elé értünk, Márk megállt a kerítésnek dőlve, és félmosollyal az arcán megjegyezte:

– Akkor... kibékültetek.

– Igen, azt hiszem – mondtam.

– Hát, akkor csá. Holnap beszélünk – indult el az utcán.

Holnap beszélünk. Érdekes, hogy egyetlen mondat mennyire fel tudja dobni a napod. Jó, persze, nem mindegy, hogy azt a bizonyos mondatot kitől hallod.

Intettem egyet köszönésképpen, majd fülig érő vigyorral besiettem a házba.

Anya még nem volt otthon, mikor beléptem. Felmentem a szobámba, és becsukva magam mögött az ajtót, mosolyogva bedőltem az ágyba. Hullafáradt voltam, így nem csoda, hogy szinte azonnal elnyomott az édes és nyugodt álom.

Jó volt a tudat, hogy az adott pillanatban minden rendben volt körülöttem. Reméltem, hogy ez az állapot sokáig megmarad. Örökké úgysem fog tartani.