A történetem részlete?

Eljött az én időm. Nem volt visszaút.

- Nem akarlak bántani Arvid- nézett rám komolyan Celesztin. Hófehér szárnyai félig eltakarták arcát, kezében kétméteres kaszát szorongatott - állj félre!

Tudtam, ezt a pillanatot örökre az emlékezetembe vésem: Charam diadalittas mosolyát, a kinn tomboló dühödt vihart, az angyal reménykedő tekintetét. Megállt a harc, mindenki minket nézett. Lassan előhúztam hüvelyéből a kardom. A penge megcsillant a fényben, s abban a percben az őr nekiindult. Erősebb volt, mint gondoltam. Felém sújtott, de sikeresen kikerültem. Záporoztak rám a gyilkosabbnál gyilkosabb csapások, de nem tudott leteríteni. A kiképzés, melyet Charam tartott megmentette az életem. Kirontottam a teremből, a folyosó sarkánál befordultam, majd tovább rohantam. Hallottam, ahogy ellenfelem mögöttem lohol, s a következő pillanatban egy óriási tűzlabda vágódott mellém a falba. A becsapódás leterített a lábamról, tégladarabok zuhantak rám és borítottak be. Homlokom felszakadt, a sebből kiserkenő vér a szemembe folyt.

- Add át!

Felnéztem az előttem álló férfira. Kaszájának hegyét egyre erősebben szorította a torkomhoz- add át és felejtsük el, hogy ez megtörtént!

- Nem lennél képes megölni- mutattam rá remegő kezére, aztán elvigyorodtam, majd a következő pillanatban egy gyors mozdulattal kirúgtam alóla a lábait. Hangos csattanással vágódott hanyatt- ez a különbség kettőnk között, és ezért nem győzhetsz le soha- néztem rá felsőbbrendűen.

- Mi történt veled?- kérdezte lassan feltápászkodva. Nem akadályoztam meg- miért fordulsz a barátaid ellen? Miért álltál a démon oldalára? Miért?- ordította.

- Nem tartozik rád.

- Fausztusz sem akarna így látni téged. Kérlek, Arvid-nézett rám könyörögve- hagyd ezt a színjátékot!

Elővettem a hátsó zsebemből a Tükröt, a tárgy megcsillant a lemenő nap fényében.

- Ha ezt akarod- mondtam komolyan-, akkor előbb meg kell ölnöd.

- Ne kényszeríts rá, hogy megtegyem-keményedtek meg arcvonásai.

- Ugyan Celesztin mégis kit álltatunk? – nevettem fel- nem tudsz végezni velem, túlságosan is kísért a múlt.

- Igazad van-csóválta meg a fejét szomorúan- egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy életben hagytam valakit, aki fontos volt számomra. Ám most megkeményítem a szívem, úgy látszik, az élet ezt a sorsot szánta nekünk- becsukta a szemét, úgy tűnt, mintha számolna, majd nemsokára elkiáltotta magát- Tomboló szélvihar!

Tornádó tűnt fel a semmiből, felém közeledve lerombolta az épületet, magába szippantott mindent, ami az útjába került. Hátraarcot csináltam, menekültem az életemért. Régi lovagi páncélok mellett futottam el, majd kis idő múlva belebotlottam egy ajtóba, amit még soha nem láttam itt tartózkodásom alatt. Beléptem rajta, és elállt a lélegzetem. Ezt a helyet nem tudta lerombolni a forgószél, fáklyák világították meg a termet, s mindössze egy állvány foglalt helyet a helyiség közepén, amin egy kis könyv állt. Lassan odaóvakodtam hozzá, belelapoztam. Képeket tartalmazott, különböző személyekről, akiknek fekete hajuk és smaragdzöld szemük volt.

-A Thiopher klán tagjai-bukkant fel mögöttem Celesztin-az őseid.

Végigfuttattam ujjaim az egyik képen látható férfi arcán, majd megráztam a fejem.

- Nem-feleltem megfordulva- az én igazi családom Fausztusz.

- Mégis cserbenhagytad.

- Megvolt rá az okom.

- Nincs olyan ok, amiért ezt kellett volna tenned.

- Ne ítélkezz úgy, hogy semmit sem tudsz!

- Tudnám, ha elárulnád.

- Nem tehetem.

- Kössünk egyezséget- ajánlotta egy vízbombával a kezében-ha legyőzlek, beavatsz a titkodba, átadod a Tükröt, és visszajössz velünk.

- Harc életre-halálra?- nyaltam meg a szám szélét-érdekesnek hangzik.

- Megegyeztünk?

- igen.

- Akkor előbb változz át.

Szavai megdermesztettek, félelem járt át.

- M-mit mondtál?- reméltem, hogy csak képzelődtem.

- Jól hallottad. Változz át, hogy egyenlő felekként tudjunk küzdeni - felelte rezzenéstelenül- azt hitted nem jövök rá?

- Nem tudom, miről beszélsz-hárítottam.

- Engem nem versz át- sziszegte- a zsebedben lévő talizmán a Thiopher család jelképe volt évezredeken keresztül. Mégis mit gondoltál meddig őrizgetheted még a titkod?

- Ennél azért tovább. Ám legyen, ahogy akarod.

Összekulcsoltam a kezem a mellkasomon és koncentráltam. Hátamból két fekete szárny bújt elő, ruhám ezüstpáncéllá vált, arcomat sötét álarc fedte, csak szemeim látszottak ki belőle. Fejemet sisak védte, oldalamon lógott a kardom, hátamon íj jelent meg, a tegezben rengeteg nyíllal. Hosszú hajam kibontva hullott a vállamra, s ott álltam teljes pompámban. Ellenfelem döbbenten nézte, úgy látszik, nem erre számított.

Terpeszbe vetettem a lábaim, magam elé tartottam a pallost, s végigmértem. Ő sem tétovázott, elhajította a vízbombát, amit könnyen kivédtem, majd nekem rontott. Kaszája épp olyan erős volt, mint az én fegyverem. Az acélpengék szikrákat szórtak, hangjuk sértette füleimet.

- Csak ennyire vagy képes?- gúnyolódtam rajta- Nem csoda, hogy Leona meghalt. Gyenge vagy!

Szavaim tőrként döftek a szívébe, szeméből kicsordult egy könnycsepp, aztán a fájdalom helyét átvette a harag. Döbbenten álltam és figyeltem: szárnyai megfeketedettek, bőre levált a testéről, csak a vörös hús maradt. Körmei karmokká változtak, szőke haja megnőtt. Elrugaszkodott a földről, a magasba szárnyalva nézett vissza rám.

- Azt hittem a barátom vagy-morogta.

- Rosszul hitted. Az erőd kellett semmi több. Csak kihasználtalak és amilyen naiv vagy ez könnyen ment-rántottam meg a vállam.

Fülsértő ordítással támadt nekem, a düh elvakította. Már nem a Tükröt akarta, hanem engem. Nagy nehezen kitértem az útjából.

- Senkinek sincs szüksége rád! Senkit sem tudsz megvédeni!- hergeltem tovább- sosem gondoltam rád úgy mint egy barátra, csak a céljaim eléréséhez kellettél.

- Hazudsz!- ordította – megmentetted az életem, segítettél, mikor senki más! Nem hiszem el, hogy semmi nem volt igaz- halkult el a hangja.

- Mi okom lenne rá? Ez az igazság- vigyorogtam rá gúnyosan.

- Gyűlöllek!- zuhanni kezdett felém, ökölbe szorított keze az arcomhoz közeledett. Az utolsó pillanatig vártam, majd meglendítettem a kardomat. Az átszakadó hús szagától úgy éreztem, elhányom magam. Síri csend borult a teremre.

- A Tükör az enyém!- mosolygott győzedelmesen, de öröme nem tartott sokáig, mikor közelebbről szemügyre vette- ez hamis!

- Gratulálok az észrevételedhez- markolatig nyomtam testébe a kardot, mire Celesztin fájdalmasan felnyögött.

- Miért?- suttogta. Elszállt belőle az erő, térdre rogyott.

Minden érzelem nélkül viszonoztam a pillantását:

- Mert én ezt az utat választottam.

- Ne!- fájdalmas kiáltás hasított bele a levegőbe,odafordultam.

Alexia a falnál állt, szemében könny csillogott

- Elárultál minket- suttogta.

Úgy éreztem, szétrobbanok. Nem tudhatta, mekkora erő kellett ahhoz, hogy ne veszítsem el a fejem. Nem láthatta, mit érzek legbelül. Visszanyeltem egy üvöltést.

- Én vagyok az élet- szólaltam meg nemsokára. Meglepetésemre hangom hűvösen, érzelemmentesen csengett, de ereimben a pokol tüze égett.

- Vagy a halál- felelte remegve.

- Én vagyok a megmentő- néztem rá felsőbbrendűen.

- Vagy a pusztító!

Felkaptam a fejem.

- Celesztin bízott benned! Ahogy mindenki más. A barátod volt és te megölted!

Önkéntelenül is a földön fekvő őrre pillantottam, ki lassan visszaváltozott. Arcát sebhelyek borították, mellkasából ezüstkard nyele állt ki. Szárnyaiba vér száradt, keze még mindig a hamis tükrön nyugodott. Felhő úszott a nap elé, sötétség borult a teremre.

- Én vagyok a Kiválasztott! Egy Angyal, ki leszállt közéjük. A Tükör engem illet.

- Vagy Démon, mi pusztulásba taszítja ezt a világot. Te vagy a szörnyeteg!- zokogott fel.

Legszívesebben ordítottam volna, de végig kellett csinálnom. –Celesztin testét égessétek el, a túlélőket vessétek tömlöcbe- fordítottam nekik hátat- holnap hajnalban elnyerik méltó büntetésüket!

Az időközben megérkezett szörnyek elvezették a foglyokat, akiknek félelemmel teli kiáltásaik még sokáig visszhangoztak a folyosókon.

De bármennyire is fájt, nem adhattam fel. Most nem. Ez lesz az én áldozatom.