Hogy tetszik a kalandregényem részlete? (Afrikában játszódik egy vadrezervátum vadőrének lányáról)

Az éjszaka különösen korán köszöntött a rezervátumra. Szinte észre sem lehetett venni, hogy a homokdűnék árnyékai egyre csak nyúlnak, majd belefolynak a sötétbe. A faházikóban látni sem lehetett, csak a hold világított be a fehér, hálós függönyön, de az is csak egy kis homályos fényt adott. A szél könnyedén fújt át a hálón. Csak a függöny súrlódó hangját és Rumbad halk dorombolását lehetett hallani. Egyre közelebb bújt hozzám, addig, míg rá nem feküdt a kinyújtott karomra, mintha csak azt szerette volna, hogy átöleljem. A kerítésen kívüli hatalmas majomkenyérfa árnyékot vetett a fehér függöny sarkára. Az egész szobában ez az árnyék volt az egyetlen dolog, ami mozgott. Semmi másra nem figyeltem, csak a függöny sarkára. Hirtelen... Valami elsuhant a függöny előtt. Egy sötét árny volt az. Megmerevedtem. Talán csak két másodpercig volt az ablak előtt, de az elég volt ahhoz, hogy az ijedtségtől meg se bírjak mozdulni. Levegőt sem mertem venni. Halk nyikorgást hallottam a háztól nem messziről.

-Hát persze!- suttogtam.-Visszajött. Joe visszajött!

Hirtelen kiugrottam az ágyból, és felkaptam Rumbadot. Elrántottam a szőnyeget a szoba közepéről, majd az alatta lévő csapóajtót felnyitottam. Gyorsan, de óvatosan beraktam a rejtekhelyre, ott biztonságban volt. Már tényleg alig fért be. Felkaptam a papucsom, és kirontottam a házból. A gepárdkölykök kifutója teljesen üres volt, mind a hét eltűnt. A kapu pedig nyitva állt.

-”Szóval tényleg nem kapta el a rendőrség, és tényleg nem hagyta abba a vadászatot. A kölykök kellenek neki, és most már nála vannak.”-gondoltam

Rohantam apa házikójához, amilyen gyorsan csak tudtam. Megálltam az ajtóban. Valamiért egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy nem szólok apának, hanem Joe után megyek, de nem is gondoltam végig, máris dübörögtem apa ajtaján.