Hogy tetszik nektek ez a részlet?

Már több mint három éve, hogy a regényötlet megfogalmazódott bennem. Elkezdtem írni még régebben, el is jutottam a tizenharmadik fejezetig (egy fejezet nálam elég hosszú), de rájöttem, hogy jót tenne a sztorinak, ha nem E/1.-ben, hanem E/3.-ban lenne. Ezért elkezdtem újraírni, bár kicsit meggyűlt a bajom a harmadik személyű írásmóddal =)

A történet ifjúsági fantasy, kaland, és egy picit romantikus, de az utóbbi háttérbe is szorulhat. Ja, és vérfarkasos, de egyéb lények és mágia is szerepel (majd) benne. A részletet a harmadik fejezetből ragadtam ki, akit érdekel, esetleg át tudom küldeni a már meglévő fejezeteket (az átírás miatt összesen négyet =D).

Fogadok hideget-meleget, de a legjobban az építő jellegű kritikáknak örülnék. Előre is köszönöm =)

Akkor vette észre, hol is van. Egészen a park szélén, előtte a város rég nem használt, elgazosodott kosárpályája, az mögött körülbelül száz méterrel a Peak District jól ismert, arany levelekbe burkolózott fái. Nem egyszer barangolta már be a nemzeti park szélét övező erdősávot, ami úgy karolta át Dawndale keleti részét, akár egy városfal. A házukat csak egy utca választotta el a természettől, így amikor kedve tartotta, leruccanhatott volna egyet sétálni. De már hónapok óta nem járt itt.

Ám most hirtelen felindulásból lelépett a járdáról, egyenest a nedves fűbe, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg beázik a csizmája. A puha földön sétált, amit gondozás híján visszahódított a természet. A fű legalább a térdéig ért. Az illata az orrába szökött, kissé édeskés és keserű. Úgy érezte magát, mintha egy másik világba zuhant volna, valami ősibb és igazibb valóságba, ezt hallotta a szélben, látta a tejfehér ködben a fák alatt, mind hívták: mire vársz? Kiélesedett minden, érezte a föld mélyen szunnyadó melegét, milliónyi fűszál kiabáló neszét, a gyökerek kusza formáinak egybefonódó labirintusát, az erdő lakóinak ritmikus szívdobbanását és néma lélegzetét.

Aztán egy kép villant fel benne, az álma: ahogy meztelenül fekszik a földön, körülötte az arany emberek és a hatalmas sziklák.

Meg fognak ölni. Meg fognak ölni. Meg fognak…

- Ne! – kiáltotta, és hallotta a fejében visszhangozni, ahogy az álombeli énje is felordít.

Majd olyan hatalmas fájdalom nyilallt a torkába, hogy el kellett engednie a pórázt, hogy a nyakához kapjon. Nem tapintott ki semmilyen sérülést, mégis alig tudott lélegezni. Megremegett a lába, muszáj volt térdre ereszkednie, hogy kibírja a lüktető, perzselő érzést. Köhögni kezdett, mintha valami belülről szaggatná szét a torkát. Fulladozva kapkodott levegőért, de mind ahányszor sikerült egy kicsit megkönnyebbülnie, a rohamszerű köhögés és az éles, hasító fájdalom újult erővel csapott le rá.

Aztán egyszer csak vége lett. Mintha valaki elengedte volna, aki eddig a nyakát szorongatta. Lihegve ereszkedett négykézlábra, de a tagjai úgy elernyedtek, hogy végigdőlt a vizes, sáros füvön. Nem érdekelte, hogy mennyire lesz koszos, mert annyira fáradt volt, hogy ott helyben el tudott volna aludni.

De nem tehette – nem, mert elengedte Berry-t, aki most akármerre elkószálhatott.

Mikor csillapodott a légzése, nagy nehezen felült. A mozdulat közben a hasához kapott – a köhögés annyira intenzív volt, hogy belesajdultak az izmai.

- Berry – krákogta, de nem volt valószínű, hogy ezt bárki meghallotta volna. Feltápászkodott a földről, és körbekémlelt – a kutyát sehol sem látta.

Megköszörülte a torkát. – Berry! – kiáltotta, de hiába. Nem vette észre sehol.

Yves-en enyhe pánik futott át, és maradék erejét összeszedve futni kezdett arra, amerre gondolta, hogy a kutya mehetett – az erdő felé.

- Ó, basszus – csapott a combjára Halley. – Lemerültem.

Bosszúsan a zsebébe vágta a mobilját, és kinyújtózkodott, majd végignézett a két lányon, akik valamilyen újságot böngésztek elmélyülten.

- Asszem lépek – jelentette ki, azzal felállt, és magára kanyarította a kabátját.

A lányok felnéztek, mire Halley gúnyosan elmosolyodott. – Köszi, hogy meghívtál – mondta Christinek, majd köszönés nélkül a kijárat felé vette az irányt. Haza akart menni, és mást sem csinálni, mint ledobni magát a gépe elé és kockulni. A mai napra bőven elég volt Christiből és Yves-ből is. Talán az este ráír Sky-ra, hogy mi újság odaát.

De előtte elmegy a motorért.

Yves lassúnak, fáradtnak, koszosnak és teljesen átfagyottnak érezte magát. Az erdősáv mentén haladt felfelé, hátha Berry arra ment – arrafelé gyakran sétáltak régebben. A lány a sok kiabálástól berekedt, fájni kezdett a torka, és úgy vacogott, mintha nem november elején járt volna a naptár, hanem már bőven januárban. Biztos volt benne, hogy megfázott.

Elfogta az aggodalom. Vajon Berry hazament és a kerítésnél toporog, várva, hogy beengedjék? Elfutott, és soha többé nem látja viszont? Beljebb merészkedett a Peak Districtbe, és a vadőrök kilőtték, hogy ne zavarja az állatokat?

Egyre lassabban haladt, és egyre kétségbeesettebben érezte magát. Megpillantotta a főút mellett elterülő bevásárlóközpontot, ez jelezte, hogy mindjárt otthon van. Már látta is a messzeségben a kertvárosi házakat. És Berry sehol.

Az eddig visszatartott könnyek csendesen utat törtek maguknak, és miközben a táskájában kutatott egy zsepi után, megnézte, mennyi az idő: három lesz pár perc múlva. Ami azt jelentette, hogy majdnem egy órája itt kóborol, mint egy őrült, a kutyája nevét ordibálva.

A telefonjára meredt. Fel kéne hívnia Halley-t, és bocsánatot kérnie tőle, majd a segítségét kérni. Ketten mégiscsak többre mennének. Tárcsázta is a számot.

- Itt Halley, de neked csak Jonathan, mondd, mit akarsz vagy… – szólalt meg a hangposta, mire Yves dühösen kinyomta a hívást.

Valami reccsent az avarban, többször egymás után, ritmikusan. Berry? Nagyot dobbant a szíve, és azonnal hátrafordult, hogy lássa, mi az.

De nem a kutya volt.

Hanem három hatalmas, szürke farkas tőle néhány méterre, és lassan, nagyon lassan közeledtek felé.

Yves lába a földbe gyökerezett, és megakadt a lélegzete. Oké, mindenre számított, csak erre nem. A nemzeti parkban elvileg nem éltek farkasok… És ha éltek is volna, nem jönnének az ember közelébe, hanem megbújnának, hacsak nem… veszettek?

Yves szíve úgy kalapált, mintha ki akart volna törni a mellkasából, és fénysebességgel elmenekülni minél messzebb. De ő maga nem tudott mozdulni, csak állt, mint a cövek, szemben a három állattal, amik egyre közelebb merészkedtek.

Nem habzott a szájuk. Nem voltak véreresek a szemeik, sőt egészen nyugodtnak tűntek. De akkor miért nem tűntek el?

Yves kétségbeesetten próbálta feleleveníteni, amit olvasott valahol arról, hogy mit tegyen, ha egy farkas (vagy kóbor kutya?) megtámadja.

Ne fuss el, mert még prédának tekinthet. Ez menni fog, Yves akkor sem bírta volna megmozdítani a lábát, ha akarta volna.

Csapj nagy zajt, és mutasd ki, hogy te vagy a nagyobb. A lány ebben erősen kételkedett. Félő volt, hogy a harcias kiáltása félelmében ijedt nyüszögéssé válna. De összeszedte minden bátorságát, lábujjhegyre állt, a táskáját a kezébe fogta, kitárta a karját, és vett egy mély levegőt.

- Tűnjetek el! – ordította, ahogy a tüdejéből kifért. A torka is belesajdult, de mintha az állatok meg sem hallották volna. – K****ra menjetek el innen! Húzzatok el a p****ba! – Csak egy pillanat erejéig szégyellte magát, amiért ilyeneket kiabál, aztán átvette a szégyen helyét a megkönnyebbülés. Érezte, ahogy a feszültsége csökken, ahogy a farkasok felé köpi a szavakat. Mintha a bátorsága is nőtt volna, tehát folytatta. – Nem halljátok, ti rühes korcsok? Menjetek a jó anyátokba, oda!

És hirtelen támadt merészségében elkövette azt a vakmerő húzást, hogy egyet előre lépett. Abban a pillanatban a középső állat elrugaszkodott, és Yves felé vetette magát. A lány szíve kihagyott egy ütemet, és a teste mintha magától cselekedett volna, úgy lendítette meg a táskáját, hogy teljes erejéből pofán találja a farkast. Az röviden felnyüszített és megtántorodott.

Yves-nek ideje sem volt, hogy végiggondolja, hogy ezt most tényleg ő tette, mély morgást hallott, és mikor az irányába pillantott, csak egy sárga szempárt látott vészesen közelről. Hatalmas lökést érzett a testén, és mikor felfoghatta volna, hogy a farkas tulajdonképpen ráugrott, már a földön találta magát, a vicsorgó állattal szemtől szembe.

Nem merte elkapni a pillantását, mert tudta, ha megteszi, akkor vége a dalnak. A vad lélegzete lecsapódott a szemüvegén, és a pára miatt alig látott valamit. Minden tagját elöntötte egy hideg, zsibbasztó érzés. Ennek ellenére nem tudott nyugodt maradni, kapálóznia kellett, és tett egy utolsó, kétségbeesett támadást; belerúgott a felette álló állat hasába, mire egy másik elkapta a harapásával a lábát, nem túl erősen, de a lány érezte minden egyes fogát a bőrének nyomódni.

Nem bírta tovább, eszelősen, artikulálatlanul felsikított, behunyva a szemét.

Meg fog ölni. Meg fog ölni. Meg fog…

Aztán csak azt érezte, hogy az állat hatalmas súlya nem nehezedik rá, majd egy puffanást hallott, és ahogy kinyitotta a szemét, egy negyedik farkast pillantott meg, ahogy leterítette azt, amelyik Yves-t tartotta maga alatt. De az nem szürke volt, hanem világos aranyszínű, majdnem olyan, mint Berry bundája.

A lány azon nyomban felpattant, és a táskája pántját szorongatta, hogy bármikor újból lecsaphasson. De a négy állat nem úgy tűnt, mintha figyelt volna rá, vad csatába keveredtek egymással – három az egy ellen. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy segítenie kéne a világos farkasnak. De csak egy pillanatig, inkább lassan hátrálni kezdett, majd amikor kellő távolságban volt, és még mindig harcoltak egymással, megperdült, és loholni kezdett olyan gyorsan, amiről nem is gondolta volna, hogy képes.

Kirohant az erdőből, és a csúszós fűben a főút felé vette az irányt, csak pár száz méterre lehetett. Sikerülni fog, biztonságban lesz.

Ám aznap másodjára is érezte, hogy valami óriási erővel nekiütközik. A lány akaratlanul is felsikoltott, ahogy zuhant előre, és végigcsúszott a nedves földön. Égett a tenyere és a térde, ahogy felhorzsolta. Próbált feltápászkodni, de a karjaiban alig volt erő – előrehanyatlott, és beverte a fejét valamiben.

Meghalok.

Az utolsó, amit még felfogott, hogy valami megint megragadja a lábát, és hogy egy féktelen, eszeveszett vicsorgás üvölti túl az egyre erősödő szívdobogását.

Aztán elsötétült előtte a világ.