Milyen lett ez a hirtelen felindulásból született kis szösszenet?

A kritikát szívesen fogadom, ha nem goromba, hanem őszinte, és jól ki van fejtve. :)

Vanda a nyirkos füvön feküdt, körötte a csillagos éjszaka. Más állapotban csodás álmokat szőtt volna fényükbe meredve, de most a fájdalomtól, melyet a hasán ejtett mély seb okozott, inkább halálát kívánta. „Mikor lesz végre vége?” Gondolta magában. Belső hangja is keservesen elmélázottnak hatott, mintha nem is az övé lett volna, hanem valaki más szólt volna hozzá a távolból. Mindenki itt hagyta, mindenki, aki fontos volt, és igazán szerette. Egyedül maradt a játékban, aminek meg is lett a következménye, valamint súlyos ára. Haldoklott, és ez tudta is jól. „Csak ne fájna annyira!” Vonyított fel szenvedései közepette. Szemei már nem lesték az éjjel ékköves boltozatát. Szemhéjai szorosan fogva tartották zöld íriszeit.

Hamarosan csillapodni kezdett a kín, s tagjai zsibbadttá váltak, elnehezültek, mintha ereiben vér helyett ólom fojt volna. Szíve egyre lassabb táncot járt bordái szorításában.

Még egyszer újra feltekintett az égre, hogy láthassa azt a megannyi ragyogó pontot. Mintha csak a tündérek éteri kertjét nézte volna. Karjait magasra emelte volna, de már nem érezte őket többé.

Szeme sarkában sötétség gyülekezett, mely végül keretként szépen lassan lezárta előtte a világot.

Vége lett mindennek. Végre csend honolt, és béke áradt szét a hideg, nedves földön a lány körül.