Hogy tetszik? ( rövid kis egyperces szösszenet)

Dühösen, és elkeseredetten búcsúztam el, Viszlát! Egy kimért, és tárgyilagos bólintás volt a válasz, egy olyasfajta, amit nem szívesen látott vendég távozásánál vetnek oda. Egy hűvös, tartózkodó, nem pedig egy fájdalmas búcsúzás. Nem térdepelt, nem sírt, nem könyörgött megtörten, nem akart maradásra bírni. Nem. Egy megfontolt bólintás volt az, melyet apámtól kaptam, utolsó találkozásunkkor.

*

Menekültem. Nem tudom hová, csak el onnan, ahol lennem kellett volna. Rohantam, szememből ömlöttek a könnyek, az emberek megnézhettek, sajnálhattak akkor, de nem kértem szánalmukból. Szaladtam, s az emlékek, a ki, vagy ki nem mondott szavak, marcangolták belsőmet. Futottam, és teljes erőmből próbáltam küzdeni elmaradhatatlan lelkiismeret furdalásom ellen. Haladtam előre, immár lassabban a megvetés nehéz terhétől. Összeroskadtam, s fel nem álltam onnét többé.

*

Láttam, láttam a fényt, a kocsi villogóját, az eszeveszett dudát, de tenni, semmit sem tudtam. A következő, amit észleltem, a világosság volt, a pittyegés, az őrült zűrzavar, kinyitottam a szemem. Feküdtem, mozdulni nem bírtam, csak néztem tehetetlenül. Nem tudtam hol vagyok. Ekkor egy könnyekkel csíkozott, reménykedő, női arc úszott a látóterebe. Mosolygott, de tekintete teli volt félelemmel. Nem értettem, ebben a pillanatban semmit se fogtam föl. A nő megérintett, ajkát szólásra nyitotta, és kissé remegő, érces hangon kérdezett. Emlékszel rám? Én csak bambultam, és próbáltam kutatni az agyamban, kétségbeesetten kerestem, a vigaszra szoruló asszony arcát, de sehol sem találtam. Nem, mondtam csendesen. A nő leroskadt egy székre, és a könnyek fájó gyorsasággal gördültek le arcán.

Életem során sokszor gondolkoztam a szívfacsaróan gyötrődő asszonyra, soha többé nem láttam őt. Pedig az anyám volt, már tudom.