Mi a véleményetek erről a kis szösszenetről? Mit tudnék még javítani rajta?

Ez egy fanfiction akar lenni, a fandom az Attack on Titan című anime.

Aki nem ismerné, a legfontosabb dolog:

A 800-as években járunk. Az emberiség csak nem kihalt, ugyanis egy óriásnak/titánnak nevezett 3-15 méterig terjedő magasságú lények pusztítják őket. Rezzenéstelen arccal eszik meg őket, holott életben maradásukhoz nem szükségesek az emberek. A megmaradt csoportok három, magas falat építenek, azok védelmében élnek.

A legkülső fal a Mária, a középső a Rózsa, és a legbelső, ami ugye a legvédettebb, a Sina fal.

"Öt éves voltam, amikor ez történt. Azóta álmodom meg újra és újra, hogy Rosa meghal. Minden éjjel a vérfagyasztó sikolyára riadok fel. De sosincs senki a szobában, csak a békésen alvó Yama.

-Ott van! – kiáltottam, és elhajítottam a követ a nyúl irányába. Yama irigyen csillogó szemmel figyeltem, ahogy a kavics földet ért a kisállat mellett, ami megijedt és elszaladt.

-Én is ilyen jó szemeket akarok! – bokszolt bele gyengéden a vállamba. Fehér hajába belekapott a szél, ennek köszönhetően úgy vette őt körül, akár egy csoda szép felhő. Az emberekben megoszló érzéseket aratott hajszínével. Volt, akit magával ragadott az érdekes szín, de akadt olyan is, akit különösképpen nem vonzott.

-Hordd a szemüveged – mosolyogva lábujj hegyre álltam, és megpaskoltam a fejét. Amióta az eszemet tudom, az összes korombeli gyerek magasabb nálam. Akihiko és a szüleim mindig mondták, hogy majd megnövök, és mindenkinél magasabb leszek. Hát, nem jött össze. Yamashan szerint aranyos, hogy ennyire pici vagyok, mert könnyebben lehet babusgatni és ölelgetni.

-De ha egyszer nem szeretem?! – tette karba a kezét Yama.

-Ha nem hordod, akkor csak rosszabodni fog a szemed, és majd egész nap hordhatod – mosolygott Rosa, ahogy a Mária Fal szélén egyensúlyozott. Fehér ruhája átölelte őt, miközben szőke haja lófarokban himbálozott a hátán.

-Nem kéne ezt csinálnod. Még a végén leesel - néztem rá a kislányra, és visszarántottam.

Ekkor üvöltést hallottunk. Kíváncsian kaptuk oda a fejünket. Egy óriás ugrott ki az erdőből. Kezeivel kalimpált a levegőben, mintha repülni próbált volna. Arcán bárgyú vigyor volt. Mikor a fal elé ért, megállt. Az ujját rágcsálva figyelte minden mozdulatunkat. Szeme éhesen csillogott, de nem mozdult. Nem nyúlt felénk, hogy elkapjon és megegyen. Őszintén szólva, aranyosnak találtam.

Felébredve a döbbenetből, összenevettünk.

-Hogy lehet ez ilyen hülye? – Rosa a hasát fogva kacagott, én Yamának dőlve röhécseltem.

-Én vagyok, egy hatalmas óriás, ez vagyok! - gúnyosan billegette magát fal szélén. – Haha, nézzétek csajok, húúhúú! Meghalsz, faltörő óriás! Ennyi vagy, te retardált! Sokkal nagyobb és bátrabb óriás csajszi vagyok nálad!

Egymásnak dőlve, viháncolva figyeltük, ahogy Rosa kiparodizálta a titánt. A lány megbotlott egy kőben, és hátra esett. Pár pillanat alatt fel fogta, hogy mi történt, és vérfagyasztóan felsikoltott. Eltűnt, kámforrá vált. Nem volt ott a fal szélén, nem parodizálta ki az óriást, ahogy pár pillanattal az előbb tette. Egymás kezét fogva figyeltük a lányka kihűlt helyét.

-Elég volt, Rosa, most nem bújócskázunk – állt talpra Yamashan. Én előre kúsztam, és lenéztem a földre, ahol Rosa feküdt. Kis feje körül egyre nagyobb vértócsa keletkezett. Szeme tárva nyitva volt, ajkai sikolyt formáztak, de ő maga egy hangot sem adott ki, és egy centit sem modult. Yama-ra néztem, aki ugyan azzal az értetlen nézéssel nézett a szemeimbe. Akkor kitört belőlünk a nevetés. Kisgyermekek voltunk, nem fogtuk fel, hogy mi történt.

Az óriás elégedetten felemelte, és ketté tépte a testet. Rosa vére az arcomra fröccsent. Ahogy a titán a szájába emelte a leányzó felső testét, láttam, hogy kis kezeiben egy keresztet szorongatott. Most nem nevettem. Az óriást sem találtam aranyosnak. A sírás határán voltam. A mindig vidám Rosa arcán nyoma sem volt a boldogságnak, amikor lecsúszott a titán torkán.

Sírva fakadtam. A ruhámat tépkedve bömböltem, miközben a lény elpusztította azt, ami Rosa-ból maradt. A következő pillanatban az égimeszelő teremtmény felénk kapott. Sokkos állapotban voltunk, ha akartunk, sem tudtunk volna védekezni. Úgy szorította a testemet, akár egy stresszlabdát. Yama-ra pillantottam. Arca eltorzult a félelemtől és a fájdalomtól. Üveges szemmel bámulta a száját. A könnyem lecsúszott az óriás kezére, ahonnan a földre csöppent. Nem akartam ránézni. Nem akartam semmit sem látni, csak gyorsan átesni rajta, lehetőleg fájdalommentesen. Egyszer úgy is meghalunk mind, nem? Nem így akartam meghalni. Édesanyám azt mondta, hogy a megfagyás a legszebb halál. Csak elalszol, és soha többé nem ébredsz föl. Nem érzel semmit, csak a hívogató fényt az alagút végén. Ha választanom lehetne, inkább ez, mint az, hogy megegyenek.

Éreztem, hogy még több vér fröccsen rám, ami forró volt. Égetett, mintha tüzbe nyúltam volna. Felkiáltottam az érzéstől, és érzetem, ahogy zuhanok. Kétségbeesve kapálózni kezdtem. Valaki felkapott; hallottam, ahogy húzodtak a vashúzalok. Félve nyitottam ki a szemem. Egy barna szempár pislogott rám vissza.

-Dan! – kurjantottam megkönnyebbülve. Dan Steven volt, a bátyám egy csapattársa, a Felderítő Egységnél. Letett a falra, és letörölte a könnyeimet. Biztatóan elmosolyodott, én pedig ugyancsak mosolyogva néztem rá vissza. És akkor beugrott, hogy mi történt alig egy perce.

-Az egész az én hibám! – ordítottam, és belebokszoltam a melkasába.

-Hé, ez nem igaz – suttogta miközben átölelt. – Ez nem a ti hibátok. Nem tudtátok, hogy mit csináltok. A mi hibánk, nem kellett volna egyedül hagynunk bennetek egy ilyen veszélyes helyen – morogta, és átölelt. A vállába temettem a fejem, a zöld köpenyét szorongattam.

-Haza viszlek. A szüleid biztos aggódnak érted – pusmorogta a férfi, miközben a hátára vett.

-Hol van Yama és Akihiko?

-A bátyád Yama-val van. Ne aggódj értük – megkönnyebbülve sóhajtottam.

Rosa meghalt. Hogy fogjuk elmondani a szüleinek? Nekünk kellett volna vigyázni rá. Meg is kértek minket arra, hogy figyeljünk a szeleburdi lányra, mert sokszor előbb cselekszik, csak utána gondolkozik. "