Tudnátok írni ijesztő, borongós hangulatú verset, mondókát, esetleg idézetet?

Gonosz álom

...Szembe jönnek...

furcsán, zavarosan, óvatosan

lidércfény, beugró, hatásos

gyanakodva üldözöd

az arcod sáros -

mikor odaérsz, a fagyottan csillogót

remegő ujjakkal, rángatod az ajtót

csorog a víz rólad

árnyak moccannak:

- A skizofrén tényező! -

sikamlós véreső

különös képek

görcsösen próbálod felejteni őket

gonosz félmosolyok

távolban visszhangzó halálsikolyok

nyugtalanító testetlen szemek

sötét jégvermek mélyén megrekedt félelmek

jéggé válik a szó

hullámzik, csapkod a sötét vízű tó

csillogó pengék - díszlépései

a tébolyult fekete fenevad moccan

a szádban érzed a félelem ízét

keserű, maró buborék

zsigereid görcse

testet ölt odabenn -

- El innen! -

nincs arca, csak szeme

ha lélegez, a halál lehelete

üvöltve rohannál

már régen nem vagy magadnál

a bomlott agyadban

két szellem áll hadban

reszket a hús

egy sötét örvény húz

befelé, valahová, át

leomlott immár minden gát

a sikolyok nem is a tieid

fogakat növesztett sebeid

- El innen! El innen! -

nyomodban lohol a félelem

fut, liheg kéjesen

repülsz szabadesésben

El innen!...

-

...itt maradtál

száradó csontjaid

keringnek körülötte

gonosz álmaid...

Jó éjt!

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Jó éjt kis ember,

álmodj most szépet!

Feledd a baljós,

komor sötétet,

ne féld a húsra

éhező szörnyet,

mely ablakodhoz

osonva görnyed!

Ne féld a rémek

ezernyi árnyát,

melyek szomjukban

véred kívánják,

s ne tarts a fürge,

agyaras vadtól,

hogy rád vetődik,

széttép, marcangol!

Semmi okod nincs

a rettegésre,

told hát a végzet

képeit félre,

hiszen efféle

magányos éjen

mi mást tehetnél:

aludj el szépen!

Csupán a szél zúg,

s ha üveg jajgat,

faág karistol,

nem karmok marnak

utat a sima

anyagon hozzád,

hogy perceidből

utolsót hozzák.

Jó éjt kis ember,

álmodj most szépet!

Takaród alatt

vacogva nézed

a közeledő

szép sárga szempárt –

egeret űző,

fekete macskát.

Mese a tábortűznél

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Hűvös az est, így tábortűz köré ült a kis csapat,

s unalmukat elűzendő, sorra mesét mondanak.

Valós eset vagy kitalált, teljesen mindegy nekik,

a beszélő szavait mind tágra nyílt szemmel lesik.

Vicces történet jő, aztán erekben vért fagylaló,

lassan éjfél közeledik, elhangzott sok verzió.

De egyikük még szót se szólt. Zárkózott, bús figura.

Ritkán beszél, s nem érdekli túlzottan mások szava.

Hálózsákja nincsen és a ruhája sem túl meleg,

mégsem fázik, láthatóan jól bírja a hideget.

Akárhogy is, nem térhet ki most a feladat elől,

megkérik, hogy mondjon el egy történetet, bármiről.

Elkomorul, a virgonc lángokba vész tekintete,

halkan köhécsel párat, majd fojtott hangon kezd bele:

"Sok-sok éve, egy borongós késő őszi nap végén,

három tudós dolgozott titokban egy labor mélyén.

Rajtuk kívül más nem tudta, mit rejt a kicsiny terem,

pedig titka maga volt a megtestesült förtelem.

Hónapok óta folytak ott tilalmas kísérletek,

és munkájuk lassacskán a végéhez közeledett.

Számos állat szenvedett ki kezük között addigra –

céljáért a kicsiny csapat életüket áldozta.

Egyetlen próba maradt csak, hogy igazolja tervük,

ám e végső kísérlethez emberre volt szükségük.

Míg töprengtek, az egyikük kávét főzött magának,

nem sejtette: háta mögött már megoldást találtak.

Leütötték és ájultan az asztalhoz láncolták,

vérében a mesterséges anyag járta vad táncát.

Száznyi szempár leste félve a zord vasrudak mögött,

érezték, hogy a végzet az, mi közéjük költözött.

Máskor dühödten rikoltott, acsargott e sok torok,

most azonban csendben ültek, ösztönük bajt mormogott.

Órák teltek és a fogoly hajszálnyit se változott,

beszélgettek, s a másik két férfi elálmosodott.

Izgalmuknál fáradtságuk erősebbnek bizonyult –

szemüket lezárta végül, fejük vállukra konyult.

Nem láthatták, hogy miként lett társukból a fenevad,

mely öntudatra ébredve nem ismert korlátokat,

nem láthatták, miként tépte szét könnyedén láncait,

nem látták, csak fehéren megvillanó agyarait.

Kiáltásuk hörgésbe fúlt, az életük véget ért.

A csúf fajzat mohón tépte húsuk, szürcsölte a vért.

Ember s farkas volt egyszerre. Állat, mely intelligens.

Bőrét golyó sem sérthette, szemében halál pihent.

A tudós, kinek testéből született e bestia,

ott lakozott most is benne, de nem volt már önmaga.

Akaratnál erősebb vágy parancsolt izmainak,

érzései messze tűntek, csak kínzó éhe maradt.

Földúlt mindent, s a mészárlást az utcákon folytatta;

mindegy, mi került útjába, darabokra szaggatta.

Akkor éjjel jóllakottan vonult vissza vackára,

elaludt, és az újabb nap már emberként találta.

Fájt neki, hogy ártatlanok vére tapadt kezéhez,

pontosabban, fájt e tudat az emberi felének.

Változtatni merészelt a lét megszokott folyamán –

magasra tört, büntetése ezért állandó magány.

Génjeiben munkál a szer, átkától nem szabadul,

teliholdas éjjeleken szörnyeteggé alakul.

Földöntúli vonyítását aki hallja, megremeg,

emberi múltját örökre elnyelte a rengeteg."

Hűvös az est. A tűz mellett némán ül a kis csapat.

Zavartan néznek egymásra, nem tudják, mit mondjanak.

Szellő támad, elhajtja fejük fölül felhő-raját,

és a fénylő teliholdat bámulja a társaság.

Ha lenyugszik a Nap

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Itt az alkonyat.

Néhány árnyalak

nyújtja már kezét,

s karma tépi szét

a békés napot.

Csukd be ablakod!

Az éj az övék.

Zárkózik a nép,

imák hangzanak,

és szentkép alatt

ágyadban vacogsz.

Csukd be ablakod!

Tücsök nem zenél,

sír sóhaja kél,

kacag a sötét,

átkát hordja szét,

csont zörren amott...

Csukd be ablakod!

A sikoly tiéd.

Egyet dobban még

kezükben szíved –

nyersen eszik meg,

s arcuk mosolyog.

Nyitva ablakod.