Nemrég kezdtem bele ebbe a könyvbe, mi a véleményetek róla? Érdemes folytatni?

A nap már lemenőben volt. Az ég alján halványlila csík jelent meg, amely gyönyörű volt, mégis szörnyű hírt hordozott. Egy újabb ártatlan életet oltottak ki. Amilyen hamar megjelent az ismertető jegy, olyan hamar illant el, s szinte végszóra szakadni kezdett az eső. Az erdő mélyén pedig egy karcsú lány futott, véres ingben, taposva a sarat, miközben az esőcseppek keveredtek könnyeivel. A mellkasában szörnyű fájdalmat érzett, mely jobban kínozta, mint bármilyen penge által okozott sebhely. Tűrőképessége határán járt már. A lábait nem érezte, a háta megfájdult a ránehezedő súlytól, az eső által keletkezett sár pedig akadályozta a haladásban. Mégsem állt meg. Nem tehette. Képtelen volt rá. Addig akarta futni, ameddig el nem felejti a szörnyű dolgokat, melyeket ma élt át. Gyorsabb tempóra váltott, lélekszakadva rohanni kezdett. A teste tiltakozott. Nem bírta tovább az iramot. Lába elnehezült, s beleakadt egy fa gyökerébe, ő pedig elterült a sárban. Zokogni kezdett. Egyik kezét megtámasztotta és megpróbált felállni, de az iszapban megcsúszott és visszazuhant. Haja az arcához tapadt, és eltakarta előle a kilátást. Hirtelen eszébe jutott az apja tanácsa. Ha koncentrálsz, képes leszel megnyugodni. - mondogatta mindig. Mély levegőt vett, ahogy a férfi tanította neki, és kizárta a fejéből az emlékeket. Csak a jelenre összpontosított. Az apjának igaza volt. Pár másodperc múlva a szívverése lelassult, kifejlett érzékei lángra kaptak. Belekapaszkodott a fa gyökerébe, melyben elterült, és képes volt felállni. Megigazította a táskát a hátán, melyben az egész életét őrizte, és körülnézett. Az erdő e részére, még sosem merészkedett át. Túl sok volt az ismeretlen növény, melyekről nem tudta mérgezők-e vagy sem. Állatokat sem látott. Alkalmatlan hely a túlélésre. Döntenie kellett. Vagy tovább halad, kockáztatva, hogy belerohan az ismeretlenbe, vagy visszafordul és hazamegy… A szeme még mindig égett, de több könnyet már nem tudott hullatni. Egész testében reszketett, amint rágondolt arra, mi várja, ha visszamegy oda. Vér. Vér. Vér. Megrázta a fejét, és újra mély levegőt vett, hogy elűzze a rémképeket a fejéből. Majd előre nézett, fel az égre, mely reggel még olyan szép volt. Egy árva felhő nem volt, mely eltakarta volna, a gyönyörű kék panorámát. Ki gondolta, hogy a nap végére fekete lesz, mint Káin szíve? A sötétség leszállt, nem volt mit tenni. Nem haladhatott tovább, az kész öngyilkosság lett volna, főleg az ő állapotában. Beletúrt a táskájába, és kivette a kötelet, melyet nem olyan rég készített. Annak segítségével felmászott a hatalmas fára. Ebben az erdőben a fák nagyobbak, strapabíróbbak voltak, mint északi társaik. Hiszen ezek a fák, még a Leszámolás előtti időkről maradtak meg. A lánynak viszont esze ágában sem volt megnézni, milyen magasra nőtt meg azóta. Kiválasztott egy erős faágat, és onnan körülnézett. Kiélesedett érzékeivel jobban látott a sötétségben, mint bármelyik faj, bármely tagja. Ha észak felé halad, pár nap múlva eléri az erdő végét, de azt már nem tudta mi várja odakint. Itt született, itt élt. Senki, nem mert kimerészkedni még innen, a száműzetésből. De őt ez már nem érdekelte. Miért is akart volna tovább itt maradni? Hiszen az egyetlen személy, aki miatt mindig óvatos volt, már nem él. Elvették tőle. Az emlékek újra megrohamozták az elméjét. Egyetlen egy perce ment el, és mire visszaért a Phionok már ott voltak. Az öccse pedig darabokban. Teljesen lebénult, nem tudta mit tegyen. Kétségbeesetten akart segíteni, de vajmi kevés lett volna tíz darab harcedzett Phionnal szemben. Megrázta a fejét, újra és újra. Míg végül a vörös kép eltűnt a szeme elől, ő pedig újra az erdőt szemlélte. Az apja tanácsa bevált, de nem száműzhette örökre a fejéből az emlékeit. Ahogyan őt sem száműzhették örökre. Ki fog törni a nyomorúságból. Népe már túl sokáig szenvedett az elnyomástól, egy múlt béli hiba miatt, mely rossz döntésekhez vezetett. Nem kellett volna bűnhődniük. Hiszen a vezetőség döntött, ők csak katonák voltak. Azt tették, amit parancsoltak nekik. Mégis egyetlen egy Elf miatt, az összest száműzték, nyomorba taszították őket. Amit már akkor sem kellett volna hagyni. Régen ők voltak a leghatalmasabbak, de átverték őket, hogy együttes erővel az Emberek kerüljenek a hatalomra. De ő, aki Atlas, a Hetek tanácsának tisztelet béli tagjának vérszerinti leánya, nem fogja ezt büntetlenül hagyni. Az Emberek meg fognak fizetni azért, amit a népével tettek. A Phionok meg fognak fizetni azért, amit a családjával tettek. A lány nekivetette a hátát a fatörzsnek, és elmondta az Igazak Esküjét, melyet Elf származású a szájára sem vehetett. Badarság. - mondta az apja neki, mikor Audryna meghallotta, hogy ezt szavalja, és félt, hogy a férfi bajba kerül miatta, ha bárki meghallja. Nem vehetik el tőlünk a saját eskünket, egyik napról a másikra, és tehetnek úgy, mintha az övék lenne. Az eső elállt, az ég megsiratta az ártatlan gyermeket. A csillagok visszavándoroltak helyükre, s miközben a távolban csend és nyugalom honolt, az éj leple alatt, egy eskü kötetett, amely nemsoká újra elhozza a pusztítást a világra.