Ezt a könyvet én kezdtem el irni, milyen? Nagyon misztikus lesz, a kövi fejezetben, érdemes folytatni?

1. fejezet Péntek. Utolsó óra. Már az elalvás szélén álltam, már nem is tudom mi tartott vissza, pont törin, pont Katherine nélkül, pont csak ez az egy olyan tantárgy van, amit én felvettem, de ő nem. Pedig 10 éves korunk óta mindent együtt csinálunk. Mi értelme küzdeni? Mi értelme ébren maradni? És. Feladom. Lecsukom a szemem. Csengettek! Na végre, ez az első jó dolog ma! Felkaptam a táskám, és kirohantam. - Jaj, ne haragudj, Beth, nem vettelek észre. - mondtam, mert nagy boldogságomban 3 centiméterrel a föld fölött lebegtem, és úgy tűnik neki mentem az amúgy egész láthatatlan Beth-nek. - Nos, már megszoktam, Zoé. - Rám meredt, és most még furcsább volt. - Te nem is félsz? - Mitől kéne félnem? Péntek van, te nem örülsz? - Te tényleg nem tudsz semmiről? - szeme kitágult, miközben beszélt. - Beth, légyszíves menj az utamból, és ijesztgess valaki mást! - förmedtem rá. - Szia! * - Na, mi volt törin? - Kérdezte Katherine, mikor már az ebédlőben ültünk. - Beth jól megijesztett. Komolyan, szerintem eléggé bedilizett. - mondtam, miközben a vega ebédlőrész felé nézem, ahol Beth pár haverjával ebédelt. - Most dilizett be? - Nem úgy értem. Most mintha, tényleg félne valamitől. Azt mondta, valami nagy dolog fog történni vagy mi. Szerinted mennyi rá az esély hogy hazudik? - Több, mint gondolnád. - Katherine ugyan hozzám beszélt, de közben a focicsapattal szemezett. Ő minden második sráccal kikezdett, de nem igazán tartotta őket embereknek. Inkább mint ahogy más a háziállatával, olyan viszonyban van Katherine a "szerelmeivel". - Na, én megyek! - mondtam, és tudtam hogy Katherine fél óra múlva hívni fog, hogy bocsánatot kérjen, ugyanis ilyenkor, mikor elkapja a hódítási láz, még csak pár szóra sem méltat. Odakinn pont a kocsim mögött álltak a "hajrálányok". Ezek állítólag emberek, de én már régóta nem láttam rajtuk ennek a jeleit, Szerintem elég szomorú, hogy nem tudnak mosolyogni a szájukba lőtt botox miatt, és a lábuk olyan szőrtelen, hogy ha letérdelnének a fűbe, az rájuk ragadna. Ráadásul a szoknyájukból minden kilátszik. Persze én is szoktam szoknyát hordani, de emberi méretűt. Mindegy, elmentem mellettük, és akkor természetesen mind végignézett rajtam. Nem irigykedtek rám (hiszen természetes hiúk voltak, hát ki is lehetne szebb náluk), hanem mert nem tudták felfogni, én miért nem jelentkeztem hajrálánynak. Szerintük ugyanis az minden 12 és 30 év közötti nő álma. Bevallom őszintén, tényleg népszerűek voltak, főleg Evangeline, a csapatkapitány. ő most odafutott hozzám. - Zoé! - kiabált a pálya széléről. Nyilván az összes tanuló odanézett, ami nem meglepő, mert igen ritkán fordult elő, hogy Evangeline kedves volt valakivel. - Igen, Evangeline? - Hallom, ma délután nem mész sehova. Igaz? Ebben az egészben cirka semmi volt az együttérzés. Evangeline mindig eljátszotta valakivel hogy törődik vele, aztán jól otthagyta. Láttam én már ilyen lányokat, mind a lépcsőn ülve zokogott. - Hát. Ami azt illeti van dolgom. Na, szia. - Mondtam bájosan mosolyogva. Az egész suli egyszerre hördült fel. Nyilván azt gondolták, nem is ember az, aki nem akar Evangeline-nel bulizni. Pedig van ilyen, itt állok, én vagyok az élő bizonyíték erre! - Ugyan már, egy kis mani-pedi mindenkinek jót tesz, nem igaz? - mondta, jelentőségteljes pillantást vetve a fekete lakkos körmeimre. Ebben a lányban még az is idegesítő, ahogy beszél, kb. mintha beszívott volna. - Evangeline, az van, hogy. - kezdtem, de éreztem hogy ez az egész nagyon kínos, mivel az egész iskola hallatára kellett lefolytatnunk. - Mindegy, mennem kell. na, szia! - És mielőtt még kifogásolhatta volna, beszálltam a kocsimba, és elhajtottam. Amikor hazaértem még mindig ezen a közjátékon gondolkodtam. Aztán bementem a szobámba. Elaludtam, mert szerencsére csak én voltam otthon. Később felébredtem. Legalábbis én azt hittem.

Hát, ennyi lenne! Kommenteljetek, ne kímééljetek!