Hogy tetszik a könyv stílusa, nem zökkent ki?

Könyvet írok 17 évesen és mint olvasó és befogadó közt fontos lenne hogy ne csak a történetet szeressétek (ó ami szerintem baromi jó!) de élvezet legyen olvasni itt a részlet döntsétek el: (röviden Harry Potterre gondoljatok 4 fiatal igazából összesen 6 fedezik fel mivan odaát - ez így nagyon le van egyszerűsítve)

A gép fogva tart nem ereszt, barátim megprobálnak róla leszedeállni, elököm őket, iszonyatos fájdalom majd a földre esek.

Azután semmi teljes sötétség. Órák vagy csak percek múlva érzem, hogy tudatomnál vagyok. Tudok gondolkodni érzezni, de a tagjaim merevek maradtak. Megbénultam! – hasított belém a felismerés. Néhány perccel később már csak azt érzem, hogy erőszakkal nyitják fel a szemem és belevilágítanak valamivel.

- Meg ... Meghalt? - kérdezte egy ijedt hang tőlem balra. Halottam, de hang gazdájához nem tudtam oda fordírani a fejemet. A testem nem engedte.

- Nem, csupán elájult - ez a doki lehetett.

- Magánál van! - kiáltott fel egyikük - Láttam, ahogy mozgatja a szemét. - Kisebb megkönyebülés hallatszodott.

- Teljesen elment az eszed? - torkolt le a hang alapján Charlie lehetett.

- Dj! – kiáltott, ettől kicsit felébredve felnyögtem. Elkezdtem érezni a tagjaimat végre - Jól ránk ijesztettél. Gyere! - segített fel. Nagy nehezen felálltam az eséstől kissé kótyagosan. A fájdalomra emlékezve még nyögtem közben egy sort. Majd se szó se beszéd leültettek egy közeli ágyra. Miután megbizonyosotak róla, hogy jól vagyok aggódásukból felrévedre dühösen konstalálták.

Miütött beléd?

Miért kellet hozzáérned a géphez?

Egy izé egy másik univerzumból!

Mégis mit gondoltál?

- Nem tudom! - kiáltottam fel, hogy végre elhallgasanak. Úgy tűnt őket jobban megrémítette az egész mint saját magamat. Megprobáltam valahogy elmagyarázni.. - Nem voltam magamnál. Amikor megláttam ami a gépbe került valami megfoghatatlan érzés ragadott el, hogy meg kell szereznem.

- De hát miért? - fortyant fel Charlie.

- Nem tudom - ismételtem – Engem is megrémített. Olyan érzés volt mintha már régen is az enyém lett volna. Csak, hogy eddig nem fértem hozzá - újra azt éreztem, mintha valaki más adná számba a szavakat. Akár, csak amikor azon az estén a dokit próbáltam meggyőzni az időhurok újraindításáról.

Barátaim továbbra is aggódva figyeltek arra várva, hogy mikor török össze még valamit. Egy jó darabig még így meredtünk egymásra majd végül Rodney szólalt meg elöszőr.

- Doki – sóhajtott fel – Mit hozott át?

- A gép nem indult be - tagadta. - Semminek se kellet, volna történnie! - úgy látszott ő is ugyanúgy tanácstalan, mint mi. Míg ezeket mondta le, se vette rólam a szemét. Továbbra is aggódott, hogy nagyobb bajom lehet ebből vagy másnak.

- Akárhogy is – szólaltam meg végül, mert már nem tudtam viszonozni a doki merev tekintetét. – Az a dolog, ami átjött a kapun vissza kell küldeni, mielőtt másnak is baja esne belőle.

- Ó – kapta fel a fejét Rodney – Szóval te nem láttad.

- Látni? Mit? – kérdeztem.

Erre nem válaszolt rögtön helyette felsegített az ágyról, így végighordozhattam tekintetemet a termen. Az egész bombatámadás helyszínére emlékeztetett. A transporter körüli számítógépek kidőltek, a bútorok összetörtek a falakból kilógó vezetékekből pedig szikrák csaptak ki mindenfelé. Csoda, hogy még egyik se csapott meg még minket.

- A transporter elpusztult, abból a másik dimenzióból most már nem jön semmi se ki, se be.

Rodney komor képét látva, ahogy ezeket kimondta, eszembe jutott hol is vagyok és igazából hol is kénne lennem. Ekkor elmerengtem és valami sokkal égetőbb és komolyabb problémával kellet szembesülnöm:

Julie! - eszméltem fel – Vissza kell mennem Juliehoz.