Milyen ez a szösszenet egy történetből?

(ez csak a vége tehát van eleje meg minden csak érdekel hogy hogy tetszik egy rész belőle)

Kimentem Lucyhez,de helyette Samet pillantottam meg. A szívem hevesebben kezdett verni.Mit keres ő az udvarunkban?

-Szia,Kate.

-Csáó -próbáltam neki közömbös hangon válaszolni.

De a reakciója alapján nem lehetett valami közömbös hangom.Nevetni kezdett.

-Bocsánatot akarok kérni -túrt a hajába - ,azok miatt,amik történtek.

-Arra nincs bocsánat -mondtam megint furán. Halkan. Miért nem ilyenkor jön a szófosásom,mikor szükségem lenne rá??

- Szerintem van -mondta és száját az enyémre tapasztotta,amitől enyhe szívrohamot kaptam.

El akartam lökni magamtól,de nem tudtam irányítani a kezemet.Mikor abbahagyta,végre visszanyertem az irányítást a kezem felett.Megpofoztam. A haja miatt nem láttam az arcát,de ezt mondta:

- Elnézést,hogy a büszkeséged fontosabb,mint az érzéseid.

Mintha egy tőrt szúrtak volna belém. Sam elviharzott,én meg ott maradtam egyedül,a tőrrel,és a büszkeségemmel.

Pedig én szerettem őt,de elveszítettem.Ahogy a kapun kiviharzott,úgy viharzott el az életemből is.

"Tégy úgy,mintha semmi se történt volna. Sam nem járt itt,és főképp nem csókolt meg." -súgta megint a büszkeségem.

Automatikusan ráhallgatok. Mindig. Viszont rájöttem,nem szabadna mindig rá hallgatnom.

[..] és akkor újra találkoztunk.Éppen a buszról szállt le,a haverjai kíséretében,valamin nevettek.

Majd mikor észrevett,elidőzött rajtam a tekintete.Szomorú mosolyt villantott,majd elindult a haverjaival,de kétszer visszanézett rám.Én viszont csak álltam ott,mint egy élettelen szobor...

Végül mintha valami átvette volna felettem az irányítást,utána futottam.

-Várj!

A haverjai meglepetten néztek,Sam pedig 180 fokos fordulatot tett.

-Dúl a szerelem -mondta az egyik.

-Na de még mennyire! - gúnyolódott Dave.

-Ahhoz neked semmi közöd! -mondta Sam olyan hangnemben,amitől én magam is meglepődtem.

-Hazakísérlek -mondta Sam.

Láttam rajta,hogy a kezemet nézi,és azon gondolkodik,hogy megfogja de,de végül nem fogta meg a kezemet.Miért fáj ez nekem?

Út közben nem szóltunk egymáshoz,viszont találkoztunk 1-2 furán bambuló tekintettel.

-Héé Samtesóó' -köszönt Cristian . -...és..Kate??

Automatikusan elmosolyodtam,és megfogtam Sam kezét,amitől arca színe pirosra váltott.

-Ez..meglepő.. -nevetett,majd továbbhajtott a biciklijével.

A második ember Tom volt.Ő nem szólt semmit,de tátott szájjal nézett utánunk. Pofátlan egy gyerek.

Végül Sammel nem hazafelé mentünk,hanem sétálgattunk szótlanul a városban. Kézen fogva.

Próbáltam nem törődni Sam mosolygó tekintetével és azzal,hogy a kezemet szorította(nem úgy látszott,hogy hamar el akarja engedni).

Végül a Ki marad több ideig csendben? versenyt én nyertem meg.

-Miért nem mondasz semmit? -mondta Sam.

-Nem tudok mit mondani.A kezed belém szorítja a szót. -mosolyogtam a mellettünk lévő házra. Rá véletlenül se.

-Ha újra megcsókollak,akkor megint megpofozol? -mondta magabiztosan,de biztos voltam benne,hogy belül fél a válaszomtól,de végre képes voltam a szemébe nézni.

-Lehetséges -mondtam Samnek.

-Kockáztatok -nevetett,és egyre jobban közeledett felém.