Mit szóltok ehhez a íráshoz?

Halottak napja

Őszi zápor után letisztult volt a levegő. Ilyenkor élvezetesebben szívjuk magunkba a létfontosságú elegyet, nem csak úgy rutinból lélegezzük be, elfeledkezve róla. Igenis gondolunk rá, és mélyeket szippantunk a jó öreg oxigénből. A Nap már rég felmerészkedett a látókörünkbe, tíz óra táján járhatott az idő.

Eseménytelen napnak indult ez is, annyiban volt csak más, hogy a őszi szünet első napja érkezett el.

L békésen aludt, mindig is szeretett sokáig bóbiskolni. Nyitott szájából egy kevéske nyál kifolyt a párnára, de nem zavartatta magát. Aludt volna még pár órát, ha édesanyja nem ébreszti fel. Orvoshoz kellett mennie, L-t nem jobban szerette volna maga mellett tudni, ezért megkérdezte, nincs-e kedve elmenni vele. L kapva fogott az alkalmon, mivelhogy imádott biciklizni, és oda bizony bringával mennek. Felpattant az ágyból, fáradság nyoma sem látszódott rajta. Nem úgy, mint mikor reggel édesapjának úgy kell "kidaruznia" az ágyból. Ezt az öt perces mindennapi szertartást mindig örömmel csinálta édesapja. Nem értette L, hogy vajon miként van valakinek ilyen jó kedve hajnalok-hajnalán. Biztosan a kávé teszi, oldotta meg a rejtélyt. Most már valószínűleg azt mondaná L, azért volt reggel boldog, mert ő azon kevesek közé tartozott, akik értékelték azt, amilyük van, már akkor is, amíg még megvolt. Ellentétbe azzal a lassan már közhellyé vált dumával, hogy "Csak akkor értékeljük igazán a dolgokat, amikor már nincsenek". Édesapja "már most is értékelő" tulajdonsága figyelemre méltó volt és olyan tulajdonság, ami kevesekben van meg. De ő már messze volt hazulról. Sajnos rá nem vonatkozott a szünet, ugyanúgy robotolt a munkában, mint bármelyik másik napon.

L gyorsan felöltözött, és már indulhattak is a bicikli "túrára".

-Lassan menj!-ismételgette anyukája fél percenként, felváltva a "Lassíts!" felkiáltással.

De mint egy bezárt madár, akit kiengedtek, L is úgy élvezte szabadságát, nem halva semmit. Elsuhant a krizantém árusok mellet, akik ezekre a napokra vártak az előző ősz óta. Gondosan nevelgették a virágokat minden egyes nap, jelen voltak és részt vettek minden egyes fejlődésükben, és ezeken a napokon eltűnik az összes. Majd indul elölről az egész folyamat.

Nem telt sok időbe, mire az orvoshoz értek. L alig pár percnek érezte. Mért van az, hogy ha kellemesen érzi magát az ember, sebesen szalad az idő, ha pedig cudarul, akkor vontatottan, apránként mennek a másodpercek. Vagy csak rajtunk múlik az egész, hogy miként éljük meg a történteket? Bár egyszerűbb volna, ha csak egyszerűen meg lehetne változtatni, és alapból az volna a világ rendje, hogy a jó dolgok bizony lassan érnek a végéhez.

Édesanyja befutott a doktornőhöz, csak egy papírért kellett megállni. Szerencsére nem voltak sokan a váróteremben, gyorsan végzett. L inkább kint megvárta. Tudta, ha bemegy, megérzi azt a tipikus orvosi rendelő szagot, és ilyenkor egyből össze szokott szorulni a gyomra. Orvoshoz járni senki sem szeret, az egyenlő azzal, hogy valami gond van az egészségünkkel.

A rendelő egy hosszú utcában volt, melynek a végén egy kereszteződés volt található. L gondolta, itt az alkalom rá, hogy felmérje végsebességét, így hát el is kezdett tekerni. Csak hajtotta, hajtotta megállás nélkül az itt-ott már rozsdásodó kis bmx pedálját. Olyannyira, hogy anyukája közti távolsága már volt vagy húsz méter. Nem is hallotta, vagy talán csak nem érdekelte, hogy ordibálja neki: "Állj meg!!!"

Féleszű módon mikor elért a kereszteződéshez, akkor sem fékezett egy cseppet sem. Ahogy ment át az úton, és már a felénél tartott, akkor nézett oldalra, hogy esetleg nem jön-e valami jármű féleség. Pechjére jött egy, és ahogy L felmérte, elkerülhetetlen volt az ütközés. A másodperc tört része alatt kellett döntést hoznia:vagy még amennyi kifér tekeri a biciklit, hogy előrébb jusson, vagy lefékez. Az tovább hajtás mellett voksolt, és az autó már el is kapta oldalról őt. A kerékpár hátsó oldalába hajtott bele, L feldobódott, és repült az autó felett. Utolsó emléke az volt, ahogy látja letört hátsó kerekét pattogni a földön, majd behunyta szemét.

Egy alagútban találta magát. De nem szokványos volt. Sokféle színben pompázott. Nem összekeveredve voltak a színek, hanem mintha karikák volnának összeszorítva egymás mellett, és ebből alakult volna ki az alagút. Minden egyes karika más milyen színű volt. L csak siklott benne, mintha végett nem érő volna. Nem tudni hová vezetett, vagy hogy volt-e egyáltalán vége. Szerencsére, vagy sajnos, ezt már döntse el mindenki maga, nem is fog sosem kiderülni milyen alagút is volt az.

Egyszer csak a sofőr emelte fel L-t. Nem ütötte be a fejét, mert bár átesett az autó felett, az út menti pocsolyába esett le a felső teste. Csak a lábai csapódtak rá az aszfaltra. Felkapták, és vitték a orvoshoz. Édesanyja sokkba volt, kiabált össze-vissza érthető módon.

L-t megvizsgálták, majd bevitték a kórházba. Pár rutin vizsgálat után kiengedték. Egy darab csontja nem tört el, sem belső vérzés, sőt semmilyen vérzés se volt.

Azóta halottak napjakor L-nek mindig ez a történet jut eszébe. Egy fontos állomás volt életében. Ebben az időszakban miden évben kicsit elmélkedik, magába néz. Meghalhatott volna azon a napon, de nem így történt. Nagyszülei sírja felett a gyertyát nézve és egy ima mormolása közben arra gondol, be kell bizonyítania, nem hibába menekült meg. Valamit fel kell mutatnia, valamivel ki kell érdemelnie, hogy tovább élhet.

Sok év telt el azóta, de L jogosan úgy érzi, senki. Nem emelkedik ki semmiben, vagy eddig nem vette észre. Egyet tud, hogy valamire elhivatott. Különleges életet kell hogy éljen. Mást mit a többiek. Mindig csak mást, mást, mást! Az a különleges ugye? Ha olyan vagy, mint a "szürke többség" senki vagy, nem érsz semmit. November elseje van, és huszonöt év elteltével L ezen gondolkodik...Vajon a többiek is ezt érzik amit én? Az nem lehet, hogy megszületek,tanulok,dolgozok,meghalok. Ennek így nincs értelme. Lehet a család a kulcsa mindennek. Vagy az élet apró örömeiben van boldogságunk, melyeket minden egyes nap átérünk. Mert nem múlik el nap legalább egy apró kis boldogság nélkül. De nem ér véget ugyanúgy egyetlen nap se egy csöppnyi szomorúság nélkül.

November elseje van, halottak napja. Emelkedjünk ki önzőségünkből, gondoljunk elhunyt szeretteinkre az év egyetlen ezen napján, ne magunkra.