Elkezdtem írni egy novellát, mit gondoltok eddig róla?

Most kezdtem bele, úgyhogy a legelejét felteszem.

Nagy nehezen feltápászkodtam a majd’ ezer éves fotelemből, belebújtam a használatos mamuszomba és kiléptem a tornácra. Az az átkozottan unalmas napilap, mint mindig, most is a verandámon feküdt. Miközben lehajoltam a nyomtatott sajtóért, rám tört az a tipikus érzés, hogy beállt a hátam. Most kedves olvasó eltöprenghetsz azon, hogy vajon hány éves lehetek. A sanda gyanúm szerint egy 70 feletti vén nyanyának gondolsz, akinek hobbija a gyerekek ijesztgetése. De hiába, le kell hervasztanom az arcodról azt az átkozott vigyort, mivel én csak 25 vagyok. És hogy jutottam el idáig? Az hosszú sztori, de kezdjük az elejével. Előre is szólok, ha egy olyan történetet vársz, amiben a hősnő (jelen esetben én) beleszeret egy vámpírba, az is viszont szereti, azt végül a csajt átváltoztatja és leélik a gusztustalanul boldog és végtelen életüket, akkor most hagyd abba az olvasást. Én szitum ennél egyszerűbb, és kevésbé nyálas, de azért remélem értékelni, fogod.

Még az előző évszázadban megszülettem (drámai fordulat a történetben). A családom az a tipikus nagyvárosi család volt, ahol mindenki rohan és senki sem csinál semmi érdekeset. Van egy bátyám Sam, aki 3 évvel idősebb nálam. Számomra ő maga az Anti Krisztus. Az óta az átkozott nap óta, mikor a szemem először megpillantotta a napvilágot (milyen szépen írtam le, nem is illik a sztoriba), azóta ő megpróbálja pokollá tenni a napjaimat. Csak hogy érthető legyen, mire gondolok: amikor a szüleim haza hoztak a kórházból mogyorót tömött a számba, pedig még csak három éves volt. Szerintem ez már nála tudatalattiból megy… Persze nem haltam meg, mert a drága jó nagybátyám időben észrevette, hogy fuldoklom, de ez valami mélyet és maradandót hagyott bennem (igen tudom, hogy akkor még csak 2 napos voltam). Visszatérve Samhez, gyönyörű kapcsolat a mienk, egy másik univerzumban. Talán. És most jön a dolog poén része nem ő okozta nekem a legtöbb fájdalmat.