Mi a véleményed erről a részletről? (1040 szó)

Három éve már, hogy ugyanazt álmodom minden este. Rettegek az éjszakáktól, a rémálmaim nem hagynak egy nyugodt percet sem. Egy hatalmas erdőben rohanok előre, beakad a lábam hol egy faágba, hol a sűrű aljnövényzetbe, sártól és izzadtságtól ragadok. Mindig így kezdődik. Közben a távolból egy szörnyű dal csendül fel, kegyetlen gyilkosságra emlékeztet, ártatlan emberek kivégzésére. Egy tisztásra érek, ahol feladom. Átadom magam a gyötrelmes éneknek, ami egyre hangosabban és egyre közelebbről zeng. Hanyatt fekve bambán bámulom a fölém magasodó fák véget nem érő rengetegét. Valami a szemembe folyik, valami ragacsos, gusztustalan, büdös lötty. Nem látok. Hiába dörzsölöm a szemem, prüszkölök, üvöltök, minden irányból sötétség vesz körül. Már csak a saját hangom visszhangzik, ekkor veszem észre, hogy már nem álmodok. Hajnal lehet, de lehet, hogy késő délután. Soha nem merek visszafeküdni az ágyamba, csak újból kezdődne az egész. Óvatosan az ajtóhoz lopódzok, az ételadagoló nyílást félrehúzva kinézek. Szokatlan fény árad be a cellába, majd kisüti a szemem, gyorsan visszatolom. Hangos csattanással záródik. Elszoktam már az idő múlásától. Végtére is örökké be leszek ide zárva, nekem oly mindegy hány óra. Alszok, amikor álmos vagyok, eszek, amikor éhes vagyok, megvernek, amikor az őröknek úgy tartja kedve. Így telnek a napjaim. Már nem gyűlölöm a börtönt, hiába is utálnám, attól nem lesz jobb a sorsom. Csak anyám születésnapját ünneplem. Évekkel ezelőtt itt halt meg, ő nem bírta olyan sokáig, mint én. Apám… egy darabig őt hibáztattam, de ma már belátom, nem kereshetek bűnbakot minduntalan azért, aminek senki sem okozója. Egyszerűen rám esett a választás sok ezer hasonló sorsú társam mellett, akivel Aquila példát statuál a lakosság előtt, akivel megrettenti őket, akit nyilvánosan kínoznak meg. ha köhög az ebédlőben, vagy kifújja az orrát az udvaron. Igen, az udvar. Az egész börtönben a legjobb hely, ahol mindenki lóg szabadidejében, amiből aztán itt bőven van mindenkinek. Meg persze itt kínozzák meg a szabályszegőket. Ma már nem megrendítő egy-egy jó barátot a kínpadon látni, mindenki sorra kerül, csak egymásnak ártanánk, ha a hatalom útjába állnánk.

Kotor valaki a cellám előtt, fáradtan táncol gyertyaláng az asztalomon, nyílik az ajtó és el is alszik. Kellemes illatú füstje kis hurkokat írva száll a levegőben, mélyen beszippantom és várok az ágy szélén ücsörögve. Két oldalamra áll két börtönőr elkapják a karom és kivezetnek a cellából. Nem ellenkezem, addig sem fogdosnak. Végig vonszolnak a folyosón, kíváncsi szempárok világítanak az ételadagoló nyílásban, követnek az úton. Némelyikben némi sajnálatot vélek felfedezni, de legtöbbjük üveges, semmitmondó, nem biztos, hogy ők nem sajnálnak, csak már annyira természetes nekik, hogy elrejtik érzéseiket, hogy képtelenek kimutatni. A reggelit hozzák a kocsin velem szemben, így kicsit lelassítok, mire a két vadállat meglök. Hatalmasat esek, aztán csak csúszok a padlón egészen a reggelis kocsiig, ami hangos zajjal borul fel, a tűzforró tea pedig a hátamra ömlik, fájdalmamban üvölteni tudnék, de a két őr felrángat, és egyikük nyomban arcon is vág. A fülemet találja el, ami pedig rögtön bosszantó sípolásba kezd. Csak az ételosztó mérges, rikácsoló hadarását hallom, és valami nyálkás dolog landol az arcomon. Leköpött. Aztán semmi több, elájultam. Bizonyára az egyik őr elkaphatott, de az sem kizárt, hogy hagyott a földre rogyni és ott elterülni. Ezzel sikerült a büntetésemet megúszni, de a börtönbe zárt kisgyerekek és anyák, öregek és betegek bizonyára nem felejtetik el, hogy aznap miattam nem kaptak reggelit.

Amikor kórházban vagyok, nem gyötörnek álmok, itt csak üresség van, mind a kórteremben, mind a benyugtatózott fejemben. Lassú vagyok és zavart.

– Hali, 2028-as! – rögtön tudtam, hogy Larch az, csak ő szólít a számomon, meg persze a börtönigazgató, de hát ő nem szokott köszönni. Valójában Riona a nevem, de a börtönben nem divat nevén nevezni a másikat. Ha nincs ragadvány-, vagy gúnyneved akkor kitalálnak egyet, ennyire egyszerű, mint egy állami iskola, undok és kegyetlen kölkökkel. Engem cinikusan Királynőnek szólítanak, ugyanis az is ritkaságszámba megy errefelé, ha valaki hivatalnok porontya, nemhogy egyenesen miniszteri sarj. Apám sokuk szüleit ítélte kínhalálra, és sokuk családját írtatta ki, vagy börtönöztette be, ez tény, nem hibáztatom őket azért, amiért utálnak. Noviorumnak, Aquila fővárosának ez is egyfajta büntetése, hiszen az emberek szeretik látni, amikor egy kegyetlen ember bűnhődik, de azért teljességgel megvadulnak, ha láthatják szenvedni azt, aki kedves volt annak a kegyetlen embernek. Ez az oka annak, hogy én itt vagyok. És ez volt az oka annak is, hogy anyám itt volt, míg meg nem halt egy nyilvános kínzás közepette. Ritka, hogy valakit halálra kínoznak, de akkor a közönség csillapíthatatlanul bíztatta a hóhért, aki erre felbuzdulva a halálba segítette a legyengült anyámat. Én sokkal inkább hálás vagyok neki ezért. Akkoriban még nem acélozódtam meg annyira, hogy szemrebbenés nélkül végignézzem, ahogy véresre verik, sokat sírtam és minden erőmmel próbáltam megvédeni és ezért sokszor sanyargattak minket együtt.

– Szia – köszönök neki végül vontatottan, mikor sikerül bemérnem, honnan is jött a hang.

– Épp csak beszöktem – mondja, közelebb lépve az ágyhoz.

– Mibe került, hogy átengedjen? – kérdezem, tudva, hogy az ajtóm előtt gyakorta ücsörög egy alacsony, ronda férfi. Őrzésre teljesen alkalmatlan, de a ráncos kezében feltűnően szorongat egy kis tárgyat nagy piros gombbal a közepén, bizonyára nem félne használni, és akkor, jaj annak, aki ellenkezni próbál.

– Egy csókba – mondja Larch, és nevetni kezdünk.

– Megnyugtat, hogy valakire számíthatok.

– Én mindig itt leszek – mondja és határozottan megszorítja a kezem. Nem szeretem, ha hozzám érnek, gyakran neki sem engedem, de most nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy ellenkezzek, szinte kapaszkodok a karjába, hogy ne húzzon magával a nyugtató varázsolta álom. – Már öt napja itt vagy, hiányzott, hogy megfoghassam a kezed – mondja, de leginkább az első szavai maradtak meg, mint kegyetlen döfés martak a szívembe. Öt napja. Öt teljes nap heverészek itt, alszok, etetnek, a többiek pedig nem kaptak reggelit, és még meg is kínozták őket, amiért leskelődtek.

– Alig várják, hogy jól elverjenek – mondom fanyar mosollyal az arcomon.

– Nem fognak – kezdi Larch, majd megtorpan és közel hajol hozzám, mintha attól félne, hogy valaki kihallgat minket, bár ez a félelme egyáltalán nem alaptalan –, mert elmegyünk – fejezi be suttogva. A szavaitól libabőrös lettem, és még mindig visszhangzik a fejemben, amit mondott. Titokban mindig arra vágyom, hogy valaki egyszer kirángasson innen, hogy vigyen a kezében és én csak kapaszkodjak belé. Hogy húzzon fel a nyomorból, hogy az oly tökéletesre fejlesztett üveges tekintetemmel csak bámuljam a falakat, ahogy elsuhannak mellettünk. Eleget szenvedtem vajon, hogy megérdemeljem ezt a lehetőséget? A szökést?

– Ugyan… – mondom, de Larch már nincs itt, elment. Az időnk lejárt.