Szerintetek érdemes lenne folytatnom ezt a kisregényt?

A történet egy szomorú szerelmes kisregény lenne, dr0ggal és cseppnyi elmebajjal fűszerezve. Kicsit elvont, egyáltalán nem happy enddel végződő sztorit terveztem, a terv már megvan, és a kezdés is. Bemásolom a prológust, hogy véleményt nyilváníthassatok! Kérlek, olvasd el!

"Úgy fájt a lábam, mint talán még soha. Gyengének, vékonynak és elesettnek éreztem magam, és valószínűleg úgy is néztem ki. Kilométerekre lehettem már a kaputól, amikor sípoló tüdővel, a fájdalomtól és a keserű érzéstől könnyezve egy fa oldalának dőltem. Nem volt nehéz fát találnom, hisz egy hatalmas erdő kellős közepén lehettem. A fű zöldesbarna, a fák kérge barnásszöld, a lombozat ugyanilyen, egyedül én virítok fehérben. Egyrészt ezért, másrészt pedig a zokogásszerű sípoló zihálásom miatt sem lett volna nehéz rám találni, de abban a percben egyszerűen éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok. Az eget bámultam, mintha valami r0hadt nyálas filmben játszanék, és Istenhez könyörögnék. Nem, ilyenről szó sem volt, egyszerűen ettől a testtartástól kevésbé szúrt a tüdőm. Lassan lenyugodott a zihálás, és a halk lihegés mellett meghallottam a madarak késő nyári dalát. Belém hasított a fájdalom - és nem, nem a tüdőm szúrt, sem a lábam. Az emlékek fájtak, és az ujjaim közt szorongatott nyakkendő. Igen, még az is fájt...

Minden azon a r0hadt bulin kezdődött. Na jó, nem minden, csak ez a k..va történet. 17 éves voltam, nyár volt, és én visszafordíthatatlanul szabad voltam. Tudom, aznap este borzasztóan meleg lehetett, mert arra pontosan emlékszem, hogy az idióta haverjaim mind egy szál fürdőgatyában verték az ajtóm..."

(És innen egy visszaemlékezés lenne a teljes sztorira.)

Ne kíméljetek! :)