Milyen lett a történetem?

Már kiscica korom óta a saját utamat járom. Igaz, követtem el hibákat. Nem voltam elég gyors, hogy elkapjam az egeret, másztam fel fára, amiről lejönni már nem tudtam, csentem el húst a gazdám asztaláról, mikor nem figyelt. De ha ezek nem történnek meg, akkor nem lennék az, aki vagyok. Emlékszem az első találkozásomra egy emberrel.

Egy menhelyen laktam, boldog voltam a testvéreimmel. Egyik nap kétlábúak álltak meg a ketrecünk mellett, minket néztek. Nem zavartattam magam, játszottam tovább, egész addig, míg el nem szakítottak tőlük. Sírtam, nyávogtam, még karmolni is próbáltam, de nem ért semmit. Egy dobozba zártak, hallottam a puffogást, éreztem, ahogy megindult alattam valami. Nem tudtam hol vagyok, de nem is érdekelt. Csak a családomat akartam.

Kis idő múlva kinyílt a börtönöm, és egy fej kukucskált befelé. Megrettenve húzódtam minél messzebb tőle, de megfogott, olyan szorosan, hogy azt hittem, kinyomja belőlem az életet. A kislány vidám kacagása fülemben csengett, és egy kis időre elfeledkeztem mindenről. Boldogan kuporodtam az ölébe, élveztem a simogatást, lassan elnyomott az álom. Másnap felfedezőútra indultam, körbeszaglásztam az egész lakást. Egyszer csak óriási, fekete szőrgombóc tűnt fel a semmiből és tartott felém. Átjárt a félelem, ráfújtam az idegenre, aki lefékezett és farokcsóválva vizsgálgatott tovább. Elkezdett furcsa hangokat kiadni, ugrált össze- vissza. Nem tudtam, mit akar. Vártam egy kicsit, és mint akit puskából lőttek ki kezdtem el futni előle.

Felugrottam a kanapéra, de a szörny oda is követett. Levertem egy lámpát, ami nagy csattanással ért földet, összekarmoltam az ágyakat a nagy menekülésben. A zajra befutottak a lakók, és nagyon dühösnek látszottak. Keményen megragadták a grabancom, és bedobtak egy sötét helyre, ahova nem ért el a fény. Nem értettem, miért tették ezt, hiszen én nem akartam semmi rosszat. Úgy éreztem, napok teltek el, szomjas voltam, fáztam, de senki nem jött értem. Egyszer csak kinyílt az ajtó, én pedig félősen húzódtam a falhoz. Megint megfogtak, és újra az ismerős dobozban találtam magam. Kiraktak egy elhagyatott helyre, ahol nem volt semmi, s otthagytak. Vártam, hogy visszajöjjenek, de nem tették. Magamra maradtam.

Sokáig bolyongtam élelmet keresve, de nem találtam semmit. Magányosan másztam vissza az egyetlen helyre, ami ismerős volt a számomra. Nem tudtam, meddig gubbaszthattam ott, de egyszer csak egy autó parkolt le nem messze tőlem, és egy fénysugár vetült rám. Egy idegen lépett oda hozzám, végigmért. Fújtam, és akárhányszor hozzám szeretett volna érni, odacsaptam. Nem akartam még több fájdalmat és szenvedést. Egy idő után kezdtem fáradni. Meleg kezek cirógattak végig, felemeltek. Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy házban találtam magam. Fiatal férfi közelített hozzám, elém rakott egy tálat. Eleinte óvatosan, majd egyre bátrabban mentem felé, és kezdtem el enni. Hosszú időn keresztül foglalkozott velem, sohasem bántott. Tanítgatott, etetett, és ha valamit nem jól csináltam, nem szidott le, nem vonta meg tőlem az élelmet, hanem csak egyszerűen megmutatta, hogyan kell. A bizalmamba férkőzött.

Mikor hívott, legtöbbször csak késve érkeztem hozzá, a büszkeségem nem engedte, hogy azt higgye, szeretem. Ha beszélt hozzám, nem néztem felé, de mindig hegyeztem a fülem. Lassan megtaláltam önmagam, megtaláltam azt a helyet, ahova tartozom. Kicsit még hiányzik a régi családom, de az új elfeledtette velem az elvesztésüket.

Éjszakánként a környéket járom, nézem a holdat, miközben valami hív. Nappal szeretgetni való háziállat vagyok, de mikor leszáll az est, előtör belőlem a ragadozó, a valódi énem. Akkor mindig útra kelek, felfedezem az otthonom. Egy hang szólít. A vadon hívó szava.