Milyen a regényem első fejezete?

Sziasztok! Kaptam már néhány kritikát, de kíváncsi vagyok mások véleményére is... olyanokéra, akiket nem ismerek. Ez nem a legelső próbálkozásom. Nagyon sokan mondták már, hogy minden próbálkozásom egyre jobb, és jobb. Leírjátok, hogy érdekelne-e titeket a folytatása (tiniknek ajánlom), valamint, hogy az írástechnikában mit kéne még csiszolni, változtatni. Jó-e az alapötlet. Szóval építő jellegű kritikáknak nagyon örülnék. Előre is köszönöm.

Első fejezet

Tökéletes... Ez a szó magába foglal minden jót, minden szépet. De létezik-e egyáltalán olyan, hogy tökéletes? Vagy csak egy illúzió lenne, egy tévhit, ami az embereknek ad reményt? Akárhogy is, de én nem hiszek benne. Én már a tökéletes iránt érzett hitemet régen elveszítettem. Ne érts félre! Nem élek nyomorúságos életet, a borzalmasnak még korántsem tapasztaltam meg minden ízét, mégis arra a következtetésre jutottam, hogy a tökéletes nagy szó bármire. Ezt nem dühömben, vagy szomorúságomban merem csak kijelenteni. Ez csak egy tény, ami nagyon is igaz. A tökéletes nem létezik.

Ikertestvérem Reachel bulizni ment, arra szabadkozva, hogy „meg kell ismernie néhány jó arcot, mielőtt elkezdődne a suli“. Persze, könnyű annak, aki SZINTE tökéletes, akiben mindenki csak a jót látja. De Reachel hazugságok és téveszmék mögé rejtőzve éli az életét, szóval a „szinte tökéletes“ jelzőt is visszavonnám. Reachelt mindennél jobban szeretem, viszont néha elegem van a hazugságaiból. Anya szemében mi Reachellel ugyanolyanok vagyunk, de talán őt mindenki, még ő is jobbnak tartja nálam. Sohasem mozdul ki – panaszkodott egyszer anyu rólam Thalia nénikémnek, amikor meglátogatott minket Franciaországból. Thalia néni egyet értett anyával abban, hogy példát kéne vennem Reachelről. Nem tudták, hogy hallom őket. Éppen Thalia néninek akartam levinni az emeletről a CD-t, amit neki készítettem, amikor meghallottam, hogy rólam beszélnek a nappaliban, így leültem a lépcső legfelső fokára, és hallgatózni kezdtem, amit csúnya szokásnak tartanék, ha éppen nem rólam fecsegtek volna. Tudom, hogy Julie jobban tanul, mint Reach, viszont kevésbé aktív – ecsetelte tovább anya Thalianak a „gondjaimat“. Azután a pár perc után, amit végighallgatóztam, legszívesebben odaállítottam volna Thaia nénihez és anyához, valamint elfecsegtem volna testvérem összes titkát. Az esti bulikat, amiket tanulásnak álcázott, a részegeskedéseket, amiket úgy oldott meg, hogy nem is itthon aludt, hanem az egyik barátnőjénél. De nem vagyok szemét, és nem ártanék neki. Ha ő így boldog, akkor nem állok az útjába – gondoltam. – A titkai jó helyen vannak nálam. Irigy lettem volna rá? Az tény, hogy sohasem fogok tudni olyan gyönyörű sminket, illetve frizurát készíteni, mint ő, a stílusom sem lesz olyan vagány, mint az övé, de én okosabb vagyok. Reachel a bulizást tartotta jó elfoglaltságnak, én az olvasást. Ő karkötőt használt kiegészítőnek, én fogszabályzót. Habár az nem olyan dekoratív, de természetesen nem önszántamból hordtam. Nem vagyok irigy – duzzogtam magamban, majd elővettem a kedvenc könyvem, és fellapoztam.

A bulira természetesen nemet mondtam. El sem tudom képzelni, hogy Reach most mit csinál, de bevallom nem is annyira érdekel. Nem értem, hogy mi értelme annak, amit csinál, hisz holnap – valószínűleg –, úgysem fog rá emlékezni, ráadásul a feje is fájni fog. Na, csak azért is kiabálni fogok, nem érdekel, ha rosszul lesz – elmélkedtem, és lapoztam még egyet a Zabhegyező című könyvben. A huszonhetedik fejezetet olvasva akaratlanul is a Chapter 27 nevezetű filmről gondolkodtam.

– Kicsim! – zavarta meg anya a gondolataimat. – Még mindig nagyon fáj a fejed? – vágott aggódó képet, miközben beletúrt dús, sötét hajába.

– Már nem annyira – nyugtattam meg.

– Úgy sajnálom, hogy nem mehetsz el arra az esti kempingezésre az új osztályoddal – mondta a kezével enyhén gesztikulálva, egy puszit nyomott a homlokomra, majd sajnálkozó arccal kiment.

Nagyon gyűlölök anyának hazudni. Reachel egy hülye buliba ment, de anya úgy tudta, hogy "drága testvérem" sátorozott. Én azt a partit inkább kihagytam, de mivel anyu furcsállta, hogy nem megyek "ismerkedni az új osztálytársakkal”, színlelnem kellett.

Reachel mindig mindenbe belerángatott. Állandóan falaznom kellett neki, kicsit elegem volt már az egészből. Én nem úgy akartam barátokat szerezni az új suliban, hogy buliztam. Én benne szerettem volna lenni a diák önkormányzatban, azok között akartam lenni, akik a bálokat szervezik, és akik a plakátokat csinálják. Kedves, szorgalmas lányokkal szerettem volna barátságot kötni, nem pedig két pia közt elmesélni egy idegennek a teljes életemet, aki holnapra úgy sem emlékezne rám. Majd idővel, ha lesz egy kedves, okos fiú, aki elvisz moziba, vagy éppen együtt fogjuk tervezni a plakátot, megkér, hogy legyek a barátnője, akkor igent fogok neki mondani – gondoltam. – Sokan nem értik, hogy mért nem volt még barátom. Néhányan a fogszabályzómra tippelnek – amit szerencsére pár nap múlva le is vesznek –, valaki a visszafogottságomra, de volt, aki csak úgy alapból rondának tart – elmélkedtem tovább. Reachel fiúja volt, aki így vélte. – De most minden más lesz. Nem azért rángattak át a szüleim Kanadából, Angliába, hogy itt is nyomi legyek. Nem, nem, és nem – merültem el a gondolataimban. Még ki sem pakoltam a bőröndömet teljesen, máris az új életemet tervezgettem gondolatban. De természetesen előtört belőlem egy-két emlék.

*

Egyszer, amikor halloween buli volt a közelben – tizenöt évesek voltunk –, Reachel elrángatott, és kitalálta, hogy öltözzünk egymásnak. Egyet értettem vele abban, hogy ez jó móka lehet, ezért megcsináltuk. Pontosan úgy néztem ki, mint ő. Egy ciklámen-fekete miniruhát viseltem, és magassarkút. Ha én dönthettem volna, akkor természetesen nem vettem volna fel, de Reachel is pontosan így érezhetett a trapézgatyámban, és zöld kardigánomban. Az is benne volt a pakliban, hogy nem volt szabad elmondani senkinek a parti végéig a tréfát. Az ő baráti társaságához kellett csatlakoznom, és ez fordítva is igaz volt.

– És... mi van, ha Clay meg akar csókolni? – kérdeztem, félve a választól. Reachel a szemét forgatta, és megigazította hosszú, szőke haját, amit az imént göndörített be.

– Akkor visszacsókolod – jelentette ki, még mindig a haját igazgatva.

– De én még nem... Főleg nem a te pasidtól szeretném az első csókomat kapni.

– Nyugi, Jules. Clay nagyon jól csókol. De nehogy mosógépbaki legyen a vége. Azt nagyon utálja. Amikor a barátnőmmel csókolózott, akkor is fintorgott a végén. Azt mondta, hogy Carla mosógépbakizott – nevetett. – Az a legrosszabb.

– Mosógép... mi? – értetlenkedtem. Ő befejezte a szépítkezést, felém fordult, majd magyarázni kezdett.

– Az az, amikor a nyelveddel...

– Azt hiszem, inkább nem szeretném tudni – szakítottam félbe.

– Oké – mondta, majd megpaskolta a fejem, mint valami kiskutyának. Egy gyors mozdulattal lelöktem a kezét a hajamról, mire úgy tett, mintha megsértődött volna.

Megálltunk az épület előtt. Egy nagy házat béreltek ki estére. Aranyos kertes ház lehetett még pár órával ezelőtt, de akkorra olyan Project X feelinges volt. Természetesen kevesebben voltunk úgy ezer fővel, de azért voltunk körülbelül kétszázan.

– Rajta – vett Reachel egy mély lélegzetet. Még utoljára egymásra biccentettünk, majd bementünk.

Testvérem barátnői rögtön megláttak minket, majd ideköszöntek. Reachel automatikusan visszaintegetett, amitől a barátai húzták a szájukat, főleg a fiúk. Azonnal összeszorult a torkom, mivel azt hitték, hogy én integettem nekik. Ez nagyon elrontotta a hangulatomat. Kedvem lett volna visszafordulni, és hazamenni. Reach észrevette rajtam a bizonytalanságot, majd szemet forgatva csak ennyit mondott:

– Most menj oda – A csapat felé lökött óvatosan, de mivel néha elég ügyetlen vagyok, ráadásul magas sarkú cipőt viseltem, így bénázva indultam meg, majd rájuk mosolyogtam. Kissé végignéztek rajtam, majd néhányan viszonozták a mosolyt.

– Hol hagytad a szemüveget? – kérdezte a tesóm egyik barátnője.

– Öm, tessék? – értetlenkedtem.

– Fogszabályzód van, gondoltam, most éled a kretén korszakodat – gúnyolódott Reachel egyik „barátnője“, akit szerintem még testvérem sem igazán kedvel.

– Egy szemüveg az nagyon rontana a népszerűségemen – mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Hiszen Reach népszerű volt a régi sulinkban. Nem várt reakciót kaptam. Mindannyian megszakadtak a röhögéstől, ezért kínosan elnevettem magam én is.

– Fura vagy, Reach – mondta Clay, a testvérem barátja. Belenézett a szemembe azokkal a kék zafírokkal, amik a homloka alatt az arcát díszítették, és egy pillanatra a töprengés fénye villant át a szemein. Te jó ég! Most meg akar csókolni – gondoltam. Igazam volt. Nem akartam a testvérem pasijával csókolózni, ezért megbillentettem a fejem, hogy ne a számra, hanem az arcomra pusziljon. Célzásnak vette. Egy nagyon perverz célzásnak, mivel ajkaival lejjebb csúszott... le a nyakamra. Én el akartam húzódni, becsszó, de ahogy a szája csiklandozta a nyakamat, az nagyon jól esett. Még az egyik pillanatban azon agyaltam, hogy durván, vagy finoman húzzam-e el magam, a másikban pedig azt érzékeltem, hogy a szemem csukva volt, és az égvilágért sem akartam volna, hogy vége legyen a pusziknak. De észrevettem egy nagyon eltorzult fejet: a testvéremét. Nagy bűntudatot éreztem, összeszorult a torkom, ezért elhúzódtam. Lehet, hogy Reachel azt mondta akkor, hogy csókoljam vissza, de még a nyakra puszi is zavarta, legalábbis úgy tűnt. És bevallom, a jó érzés ellenére engem is. Nagyon szeretem Reachelt, és nem szerettem volna, ha akkor miattam rosszul érzi magát.

– Elmegyek a mosdóba – mondtam, majd elindultam a WC-re. A testvéremnek jeleztem, hogy jöjjön ő is.

– Mit művelsz? – kérdezte Reach. – Ha csókolja a nyakad, akkor ne húzódj el tőle.

– De azt hittem, hogy zavar – mondtam lesütött szemmel, mert nagyon szégyelltem magam.

– Kicsit tényleg furcsa, de komolyan nem zavar. Csak érdekes, hogy látom magamat, miközben a barom csókolja a nyakam – röhögött. – Téged látlak, de olyan, vagy most, mint én.

– Azért vágtál olyan képet? – kérdeztem, miközben a ruha alját igazgattam, hogy egy kicsit hosszabbnak tűnjön.

– Igen – mondta, majd a tükörhöz sétálva megigazította a szemfestékét. Neki még az én ruháim is jobban álltak, mint nekem bármikor. Talán a smink, vagy a frizura miatt. Akárhogy is, de így volt. Úgy nézett ki, mint én, de mégis más volt, mintha még ott, abban a ruhában is jobb lett volna nálam.

Hamar eljött az éjfél. Éppen Clay ölében ültem egy fotelban, miközben a hajamat simogatta. Jó volt úgy érezni, hogy valaki végre szeret. De hamar vége lett, ugyanis Reachel a színpadra felállva elvett egy mikrofont, majd egy „figyeljetek“ krákogás után beleszólt.

– Hé! Most nagyon sokan azt hiszitek, vagy mondjam inkább úgy, hogy mindenki azt hiszi, hogy most a – fogalmazzunk szépen –, szerényebb Michel iker áll a színpadon, de ez nem igaz. Én vagyok Reachel, és nem ő – mutatott rám. Clay keze abbahagyta a hajam simogatását, és úgy tűnt, mintha megmeredt volna az egész teste. – A tesómmal egymásnak öltöztünk a bulira. Szóval?! Jó ötlet volt? – üvöltötte túl a hangosan szóló zenét, majd a teremben hangos taps, és sikítás zengett.

– Uram Isten! – szólalt meg végre Clay. – Fúj – kiáltott, majd hirtelen felállt, hogy másszak le róla. – Húzz innen, te... te gyík! – Abban a pillanatban, amint ezt kimondta, megjelent Reachel, és szó szerint Clay nyakába ugrott, majd hosszasan megcsókolta. Nem tudott arról, hogy Clay így megsértett, de nem is szeretném már neki elmondani, hiszen már úgy is elmúlt.

– Nem hiszem el, hogy becsaptál minket! – dünnyögte Hannah, majd beleivott az eperturmixba. A buli helyszínét a leleplezés után rögtön elhagytuk a legjobb barátnőmmel. Beültünk a Donna kávéházba, majd meghívtam, hogy válasszon, amit csak akar, én fizetem.

– Ne haragudj. Kérsz egy palacsintát is? – kérdeztem pici mosollyal az arcomon. Reménykedtem abban, hogy azt mondja „Persze, minden elvan felejtve“, de természetesen ez nem így lett.

– Kösz, nem – mondta, miközben felemelte az egyik szemöldökét. Arcán a gúnyos mosoly teljesen eltűnt, és helyette a kíváncsiság fénye csillogott szemében. – Clay milyen volt? Mármint érted.

– Ő egy fax – mondtam a csúnya szó helyett. Hannah-val még hatodik osztályban találtuk ki ezt a szót, mert egyikünk sem szeretett csúnyán beszélni, de néha kellett mondanunk valamit a „taplókra“, de mivel az előbbi, és a „pancser“ szót senki sem használja, így beértük az sz helyett x-el. Tudom, hogy ez így gyerekes, viszont tizenkét évesen találtuk ki, és megmaradt bennünk.

A kávéházban megcsapott a turmix, és kávé édes, egyben keserű illa, ami oly ismerős volt, mégis mindig kellemesen hatott rám. Az illat teljesen illett a helyhez, ami bézs, és krém színekben pompázott. Élő zene is volt. Dzsesszt játszottak, amitől a hely még hangulatosabb lett. Hannah nagyon bezúgott a zongorán játszó fiúba. Sohasem mondta nekem, de gyakran láttam, hogy lelkes szemekkel őt figyeli. Amikor a fiú a zongoraszólót játszotta, Hannah kék szeme felragyogott. Akaratlanul is a fiúra kellett néznem. Láttam az álmos tekintetét, a gondosan oldalra fésült szőke haját. Vedd már végre észre Hannah-t – gondoltam magamban, majd újra Hannahra néztem, aki elbűvölve hallgatta a zongorát.

*

Ami azon a bulin történt, az örök emlék marad számomra. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz, de azzal tisztában vagyok, hogy egy életre szóló tapasztalat volt. Pár órán keresztül Reachel lehettem, és ezt sohasem fogom elfelejteni.