Hogy tetszik a regényem első fejezete? (Lent)

Sziasztok! Egy-két éve írni kezdtem, de az eredmény nem lett valami fényes. Gyér volt a fogalmazás, helytelenek voltak a szószerkezetek, és szörnyen gyerekes témát választottam. Most megpróbálkoztam egy kicsit komolyabb témával. (Dráma)

Azt tanácsolták, hogy olvassak nagyon sokat, írjak verseket, novellákat, nézzek sok filmet, sorozatot, és ha elég felkészültnek érzem magam egy regényhez, akkor kezdjek bele. Szerettem volna megtudni, hogy az embereknek hogy tetszik az, amit csinálok, és hogy jó úton haladok-e.

Légyszíves ne írjátok, hogy "Ki a tököm fogja neked itt elolvasni?!"

1.Fejezet:

Arany középút... Mit mond nekünk? Mondhatnék erre ezer példát. Vegyük például a kényelmet: Ott a lapos sarkú cipő. Nagyon kényelmes, biztonságos, de (általában) nem csinos. Vagy ott a tűsarkú. Eszméletlenül elegáns, de két percig van a lábadon, és az azonnal begörcsöl. Meg kell találni az arany középutat, ami ez esetben a telitalpú. Bár ízlés kérdése. Ez egy egyszerű példa volt, amit bárki megérthet. De mi van akkor, ha az aranyközépút egy személy? Ez már fogósabb, nemde?

Minden egy vasárnap délelőtt kezdődött. Hat éves voltam. Anyával lementünk a helyi játszótérre. Nagyon szerettem azt a helyet, valamiért mindig jó időtöltés volt ott lenni. Minden hétvégén lementem játszani, és mindig ugyanazok a személyek jártak arra hétvégenként. Ezért is furcsálltam a két kislányt azon a körhintán, ami valamilyen oknál fogva nagyon nehezen mozgott. Éppen vitázott a két lány. Teljesen különböztek egymástól. Az egyiken rózsaszín volt minden: a szoknyája, a felsője, a papucsa, de még a hajában lévő szalag is. A másikon egy egyszerű, sötétkék melegítő volt.

– Egy perc, és itt leszek – mondtam a legjobb barátomnak, Somogyi Márknak. Aranyos, szőkésbarna kis srác volt. Már egész pici baba korunk óta ismerjük egymást, és amióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom.

– Leila, várj! Átadom a hintát, ha akarod. – Kedves volt tőle, hogy felajánlotta, ugyanis a másik hinta mindig koszos és kopott volt. Ezért nem ült rajta soha senki. Persze, volt más hinta is a másik oldalon, de azokat mindig elfoglalták.

– Mindjárt jövök, tényleg.

– Megígéred? – kérdezte olyannyira komolyan, mintha előre tudta volna, hogy mi fog történni.

– Megígérem – mosolyogtam rá, majd odasiettem a két veszekedő lányhoz.

Nem nagyon volt hangulatom a lelkizéshez, de egy hat éves kislány nem nagyon szokta jó szemmel nézni, ha körülötte vitatkoznak. Sohasem szerettem, ha veszekednek körülöttem. A szüleim is állandóan vitatkoztak, persze ők nem tudták, hogy tudok róla. Na, mindegy, az egy másik sztori.

– Ti min veszekedtek? – kérdeztem meglepődve, amikor megláttam, hogy egy idétlen, szőke Barbie babán marakodnak.

– Semmin – mondta a szőke hajú kislány, és gondosan a háta mögé rejtette előlem a babát.

– Léna! – mordult rá a barna lányka, majd felém fordult. – Ő rózsaszínbe szeretné öltöztetni Barbiet-t az esküvőjére, de az nem helyes. Egy menyasszonynak fehérben kell házasodni.

– Jó, de akkor mikor vegye fel a rózsaszínt? – kérdezte nyafogva Léna, a szőke kislány.

– Hát... Az egyházi esküvő után lagzit szoktak rendezni. Szerintem oda felveheti azt – tanácsoltam a lányoknak.

– Lagzi? – kérdezte Léna.

– Tudod! Az a buli az esküvő után – okosítottam ki.

– Jó, most már tudom – mondta Léna. – Szeretnél játszani? Ülj le! Nagy Léna vagyok, ő pedig itt Szekeres Tímea – mutatott rá a mellette ülő, megszeppent kislányra. Először nem értettem, hogy miért van megszeppenve, de rájöttem, hogy ő ilyen, és kész. Nincs magyarázata.

– Abaffy Leila vagyok.

Sokat beszélgettem aznap Timivel és Lénával. De egy nagyon fontos dolgot elfelejtettem. Márkot, az egykori legjobb barátomat. Ő volt az első kis srác, akit szerettem. Hogy felejthettem el? Elképzelem, ahogy régen ott ült a hintában, és engem várt. Engem várt, majd elment. Másnap az iskolában nem mertem odamenni hozzá, mert a barátaival volt, Petivel és Danival. Nagyon megbántottam, de sohasem volt rá alkalom, hogy beszéljek vele. Mindig a fiúkkal lógott.

– Leila! Gyere ide! – mondta a szünetben Timi. Ez a mondat kellett ahhoz, hogy meghatározzák az iskolás éveimet. Ezentúl én a lányokkal, ő a fiúkkal lógott. Tudom, hogy mire gondoltok! „Ugyan már, hisz odamehettél volna hozzá!” Kislány voltam, első osztályos. Ő akkor harmadikos fiúkkal volt. Nem mertem odamenni hozzá. Bár így visszagondolva elég hülyeség, de akkor féltem.

Az általános iskolás éveim azzal teltek, hogy Lénának, és Timinek adtam meg az arany középutat. Mindig. Nagyjából ezzel teltek a beszélgetések. Ők nagyon régóta barátok, ahogy én voltam, Márkkal. Sokat vitatkoztak, és mindig én voltam az, aki kibékítette őket. Tulajdonképpen elvoltunk hárman. Léna a nagyszájú, aki nem fél kimondani, amit gondol, Timi pedig a félénk lányka. Én pedig csak elvoltam velük. Tulajdonképpen a határ voltam kettejük között. Nem voltam sohasem nagyon merész, de hallgatag sem.

Az általános iskola így telt. Nagyon eltávolodtam Márktól, mondhatni úgy, hogy nem is beszéltünk. Egy kisebb városban laktunk, ahol összesen két gimnázium volt. Egy a hülyéknek, és egy az okosaknak. A városban sok okos gyerek járt, így az „okos gimibe” túljelentkezés volt, ezért hoztak létre egy nulladik osztályt. Márkot oda vették fel, engem pedig az „a” osztályba, így esély sem volt rá, hogy néha beszéljünk, mondjuk, ha egy csoportba osztanak minket kémián, vagy ilyesmi. Nem beszéltünk egymással. Unalmasak voltak a mindennapjaim. Úgy éreztem, hogy harmadik kerék vagyok, de egyáltalán nem felesleges. Nem tudom ezt megmagyarázni. Értelmetlennek tűnik, de pont így éreztem. Mintha mellékszereplő lennék a Léna és Timi Showban. Sohasem hangoztattam, de néha zavart. Valamikor ki kellett mondanom, de nem akkor, amikor megpróbálkoztam vele, mert az az eset fenekestül felforgatta az életem. De arról majd csak később.

Mikor tizenöt éves voltam, a nővérem súlyos anorexiával küszködött. Nehéz erről beszélnem, de megpróbálom. A betegsége az egész családunkra kihatott. Anyáék sohasem mondták, de tudtam, hogy éppen válni készülnek. A nővérem, Renáta betegsége megváltoztatott mindent. Anyáék nem veszekedtek többet, legalábbis jól titkolták. Néha, amikor késő este volt, hallottam, ahogy anya sír. Egyszer bementem hozzá.

– Anya! Mi a baj? – kérdeztem, de azt mondta, hogy semmi baj, aludjak nyugodtan.

Akkor még nem tudtam, hogy Renáta beteg. Titokként őrizte sovány testét. Bő ruhákat hordott, és boldognak mutatta magát.

– Reni, kóstold meg a sütit, amit csináltam – nyújtottam neki oda a sütiket.

– Nem kérem – motyogta.

– Légy szíves – kérleltem. Nagyon büszke voltam a sütimre. Sohasem sikerültek még olyan jól.

– Mondom, hogy nem kérem – mondta, majd kilökte az egészet a kezemből, és felviharzott a szobájába. Az ajtaját hangos csapkodással zárta be, és hallani lehetett, hogy bezár vagy négy lakatot. Gyorsan felkapkodtam a sütiket a földről, majd kidobtam. Sírtam. Nagyon is. Mindig érzékeny voltam, és elég gyakran könnyként nyilvánult meg szomorúságom, vagy néha az örömem is. A nővérem viselkedése megijesztett. Felszaladtam a lépcsőn, majd bekopogtattam az ajtaján. Nem nyitotta ki. De valamit hallottam. Ő is sírt. Nem értettem, hogy ő miért, hiszen én nem bántottam meg semmivel. A sütik előtt olyan boldog volt. Éppen a Plazából jött haza. A pasijával volt, Kiss Tomival. Eleinte azt hittem, hogy ő bántotta meg. Jóban voltam Tomival, így nem féltem felhívni őt néha, amikor a nővérem valamit nem szeretett volna elmondani. Ez olyan eset volt, ezért akkor is rácsörgettem, de nem vette fel a telefont.

Tettem a nővéremnél még egy próbát, és bekopogtattam az ajtaján.

– Kérlek, nyisd ki! – vertem az ajtaját. Olyan jóban voltunk mindig. Sohasem veszekedtünk, és majdnem mindent meg tudtunk beszélni. Amikor anyáék veszekedtek, akkor is mindig lelakatolta a szobáját, de nekem mindig kinyitotta. Leültünk az ágyra és szótlanul, csupán szemkontaktussal vitattuk meg, hogy igen is baj van.

– Hagyj már békén! Nem kell a hülye sütid, értsd már meg! – ordította. Még sohasem ordított velem ilyen piti dolog miatt.

– Jó! Majd ha lenyugodtál beszélünk – mondtam, majd a szobámba mentem. Észrevettem, hogy csörög a telefonom. Tomi volt az.

– Szia. Mért hívtál? – kérdezte.

– Aggódom a nővérem miatt. Nagyon kiborult. Nem tudod, hogy mi lehet az oka?

– Nem, de már én is tapasztaltam vele szemben furcsa dolgokat. Mindig kibukik, amikor felhozom a témát.

– De milyen témát? – kérdeztem. Nem nagyon értettem, hogy mire céloz. Eddig nem nagyon vettem észre Renin semmi furcsát, bár, ha belegondolok, adott néhány jelet, de ki hitte volna, hogy beteg.

– Üljünk be valahova és mindent elmondok.

– Jó. Tíz perc múlva a sarki kávézóban?

– Jól van, Leila. De ne késs – és letette. Olyan volt a hangja, mintha valami olyasmit szeretne velem megosztani, amiről nem lenne szabad beszélnie, vagyis muszáj, de nem lehetne, mert titok.

Mikor a kávézóba értem, addigra már ott ült, éppen az óráját fürkészte. Tekintetéből a félelmet, és az aggodalmat olvastam le.

– Szia – pattant fel Tomi, majd kihúzta nekem a széket. Reni pasijai közül őt kedveltem a legjobban. Ő volt a leghelyesebb, legkedvesebb, és legszimpatikusabb mind közül. Szőke haja mindig gondosan fésülve állt úgy, mintha egyetlen hajszál sem szeretne rakoncátlanul állni. Zöld szeme a jólneveltségéről árulkodott. Furcsa, de így volt. Belenéztél abba a zöld szempárba, és megállapíthattad, hogy udvarias, és nagyon okos. Ezek a tulajdonságok ellenére sohasem tetszett. Úgy értem, mindig tudtam, hogy nagyon jól néz ki, és jól öltözött, de nem volt az esetem. De ezen sohasem gondolkodtam, mivel a nővérem pasija, nem volt a gondolatokra szükség ahhoz, hogy megállapítsam: nagyon szimpi, de nem jön be. De nem is lenne szabad, hogy úgy gondoljak rá.

– Szóval, valami nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni – mondta idegesen.

– Hallgatlak.

– Nem vettél észre semmi furcsát Renátán mostanában? – kérdezte.

– A mai hangulatváltozásán kívül semmit. Mi a gond, miért hívtál ide?

– Leila, ne ijedj meg, mert ez még egyáltalán nem biztos. Én már észrevettem rajta egy csomó jelet. Bő ruhákat hord, a múltkor mérleget vásárolt, minden héten vesz egyet, és mostanában nem láttam enni. – Kapkodva beszélt, mintha minél hamarabb szeretne túlesni a mondandóján.

– Miről beszélsz?! – kaptam fel a vizet. – A nővérem nem beteg.

– Mondtam, hogy nem biztos. Nyugodj meg, kérlek! Légy szíves figyeld meg őt egy darabig. Csak, hogy eszik-e rendesen, vagy esetleg hány-e.

– Jó! Nem hiszem, hogy anorexiás. Vagyis, remélem – mondtam már kicsit nyugodtabban. – Köszönöm, hogy elmondtad, Tomi. Majd szólok, ha valamit tapasztalok nála – álltam fel.

– Már mész is? – kérdezte.

– Igen, nem gond?

– Dehogy is. Én még maradok egy kicsit. Szia.

– Szia.

Mielőtt elmentem, körülnéztem a kávézóban. Mindig is ilyen volt. Hangulatos színekkel volt tele, mint például mogyoróbarna, narancssárga, mályva. Ez volt a hely, ahol Lénával és Timivel minden pénteken találkoztunk.

Otthon megfogadtam Tomi tanácsát, és megfigyeltem Renit. Mindig is vékony volt, de sohasem sovány. „Vajon mi lehet a bő ruhák alatt?” Ez a kérdés foglalkoztatott. Nem hittem volna, hogy beteg, hiszen mindig együtt vacsorázunk, és mindig evett... Legalábbis úgy tűnt. Már láttam, ahogy a szájához emeli a villáját, amikor azt elemelte onnan.

– Képzeljétek! – mondta. – Ötös lett a matek dolgozatom, amitől úgy féltem.

– Tényleg? – kérdezte anya. – Na, látod? Mondtam, hogy, ha tanulsz rá, akkor ötös lesz. – Renáta ismét a szájához emelte a villáját, de megint elhúzta onnan.

– Legközelebb nem fogok félni – mondta, majd sebesen vágni kezdte a rántott húst, és elrendezte, hogy a falatok távol legyenek egymástól. Újra a szájához emelte, de elhúzta. – Ideadnád a narancslét, Leila? – mondta.

Eddig még sohasem figyeltem meg az étkezési szokásait. Mindig úgy tűnt, mintha enne. De elterelte a témát. „Vajon mióta tarthat ez?” Koplalás... ez erre a legmegfelelőbb szó.

– Persze! – nyújtottam neki oda, mosolyt erőltetve az arcomra.

– Én befejeztem. Nem bírok többet enni – mondta a nővérem. Anyáék bólintottak, majd Reni felviharzott a szobájába. A lakatok most nem zárultak. Az volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy beszéljek vele.

– Én is befejeztem – mondtam, majd a testvérem után mentem.

– Reni! – kopogtattam be az ajtaján.

– Gyere be – mondta, majd kinyitotta az ajtót. Vidámnak tűnt. Akkor vettem észre a mérleget, amit mindig az ágya alatt tartott, de most a nagy tükre előtt áll. Digitális mérleg volt. Már messziről lehetett látni rajta, hogy nem kapcsolta ki, és még jelzi a kilókat. Azonnal odarohantam a mérleghez, majd elkerekedett szemmel néztem a nővéremre, aki – mint mindig – bő ruhákban állt előttem nagyon boldogan. A mérleg negyven kg-ot mutatott. Nem lenne olyan nagy cucc, mondjuk egy százharmincöt cm-es lánynak, de a nővérem legalább százhetven cm magas volt.

– Na, jó, Reni. Válassz! Te mondod el, vagy én? – tértem rá rögtön a lényegre. Renáta még mindig mosolygott.

– Mit is? – kérdezte.

– Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy legalább húsz kilóval kevesebb vagy, mint kéne lenned, Renáta. Beteg vagy, nem eszel, ezzel kinyírod a szervezetedet. Ha így folytatod, meg fogsz...

– Ki ne mond! – vágott a mondatomba. Arcáról eltűnt a vigyor és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Tudtam, hogy, ha anyáéknak nem szólunk, akkor nem fogják észrevenni. Jól titkolta soványságát, és a hangulatváltozásai is csak ritkán fordultak elő. Csak annyiszor, mint egy átlagos tinédzsernél. Szeretem a nővérem, de akkor még tizenhét éves fejjel gondolkodott. A nővéremről azt lehetett tudni, hogy mindig a leghülyébb utat választotta.

– Nem mondom. – Ekkor már én is sírtam. – De könyörgöm! Üljünk le, és beszéljünk anyáékkal. Nem szeretnélek elveszíteni.

– Rendben van. Holnap elmondjuk nekik, ketten – mondta.

– Oké – fogadtam el az ajánlatát, és megöleltem. Tenyeremmel éreztem törékeny csontjait. Volt rajta még egy kicsi hús, de érződött, hogy nagyon sovány. Anyáék hogy nem vették észre? Hiszen a gyermekük.

Este alig tudtam elaludni. Csak arra tudtam gondolni, hogy a testvérem anorexiás, és segítségre van szüksége. Azon is gondolkodtam, hogy másnap mit mondok majd anyának. Szeretem őket, de Reni a gyerekük, és felelőtlenség volt nem észrevenni betegségét.