Mit gondoltok erről a részletről?

352-es szoba, délután 5:30

- Csak egy kicsit igyál. Ha nem iszol, újból infúzióra kell kötünk. Ugye nem ezt akarod, Katrin? – az ápolónő hangja barátságos volt, halványkék szemeiben aggodalom ült, mikor az ágyon fekvő, mozdulatlan lány felé hajolt. Egyik kezével végigsimított a lány hátán, de Katrin makacsul a fal felé fordult. Percek teltek el így, lusta némaságban, mire végül a lány megszólalt.

- Menj el. Ha elmész, iszok.

Az ápolónő felnevetett. – Tudod, hogy ez nem így működik, kedvesem. Nincs helye alkudozásnak. Legyél egy kicsit komolyabb, fordulj meg és vedd el a poharat. Utána kimegyek.

- Most kimegyek ezen az ajtón, és nem jövök vissza, ha valóban ezt akarod.

A kanapén kuporgó, sovány alak remegve bólintott, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, egész testtartása lemondásról árulkodott, ahogy az ajtóban álló férfira nézett. Felrepedt ajkát szorosan összeszorította, lilás, puffadt arcán egy könnycsepp gördült végig. Nem szólalt meg, csak konokul bámulta a férfit, tekintete minden érzését elárulta.

A férfi várt. Hogy mire, azt maga sem tudta, csak nézte a tehetetlen, megalázott lányt, akinek egykor örök szerelmet ígért egy öreg tölgyfa hűs árnyékában.

- Mi történet velünk, Kat?

Beceneve hallatán Katrin felkiáltott, hangja visszaverődött a falakról, ujjai állatiasan begörbültek, szeme összeszűkült. Egyik kezével a halványzöld díszpárna alatt kezdett matatni. A következő pillanatban egy kést szorított magához, készen arra, hogy bármikor saját szívébe döfje.

- Te is tudod a választ. Tudod, tudod, tudod a választ! Menj el!

- Előbb tedd azt le. Alkudjunk meg. Ha ideadod a kést, elmegyek, és nem jövök vissza. Kérlek, Katrin. Ne csinálj semmi ostobaságot.

- Gyűlöllek – suttogta a lány maga elé. Pár másodperc múlva a finom perzsaszőnyeget vér festette vörösre. A férfi még utoljára lenézett vérrel átitatott ingére. Pupillája kitágult, torkából halk sóhaj tört fel, aztán szavak nélkül összeesett. A kés pontosan a szívét találta el.

- Hahó, Katrin. Elaludtál? – kérdezte viccelődve az ápoló. A lány szeme felpattant. A kés. A vér. Az a rengeteg vér. Vörös. Vörös mindenhol. A kezén, a falon, a férfi nyakkendőjén, az álmaiban. Mindenhová elkíséri őt. Barát. A vér. Persze, a vér. Katrin elmosolyodott, majd lassú mozdulattal a másik oldalára fordult, pillantása a műanyagpohárra siklott. Vörös folyadék.

- Szörp – morogta egy pillanattal később, mire az ápoló bólintott.

- Tudom, hogy meguntad a narancslevet. Nem kéred?

- Nem.

- Mi az, amit szívesen innál?

- Vér.