Szerintetek hogy írok?

Tudom, hogy fejlődnöm kell még, igyekszem is, de azért kíváncsi vagyok, ki mit mond a mostani írásomra. Ez egy novellámnak egy kis részlete, a történetből sok nem fog kiderülni, de engem főképp az érdekelne, milyennek találjátok az írói stílusom. Esetleges hibákért előre is elnézést kérek.

Anne Fletcher felháborodva dörömbölt a 4-es számú ajtón, ököllel ütötte-verte, bekukucskált a kis ablakon, hangosan kiabált, észre sem véve, hogy az ajtó mellett ott a csengő.

- Kérem, Mrs. Sallmayer, engedjen be! – süvítette éles hangján, miközben még mindig erőteljesen kopogott. – Hahó, hall engem, Mrs. Sallmayer? Nyissa már ki, nagyon kérem!

Kisvártatva lépteket hallott, majd kulcszörgést, ez arra sarkalta, hogy abbahagyja az ostromot, és egy kissé hátrébb álljon. Nekidőlt a lengőfolyosó régi, már rozsdásodó kovácsoltvas korlátjának, de aztán eszébe jutott, hogy így könnyen a mohával bevont, jócskán gondozatlan udvarra zuhanhat, az óvatosság kedvéért tehát két lépést a házfal felé araszolt, kihúzta magát, és várta, hogy szomszédasszonya arca végre előtűnjön az ajtó mögül. Mivel azonban – a hangokból ítélve – úgy tűnt, hogy Mrs. Sallmayernek meggyűlik a baja a zárral, Mrs. Fletcher már előre tudta, kis ideig várakoznia kell. „Nyilván direkt csinálja” bosszankodott magában. „Ó, hogy szomorodna meg ez a nyomorult!”

Türelmetlenségében a folyosót kezdte bámulni. Roger Keefe lakrésze előtt csupán egy elhasznált seprű árválkodott, az ablak alá fektetve. Az ajtó kopott volt, már a festék is lejött róla, mindössze megfakult foltok tanúskodtak a tényről, hogy valaha zöld színben pompázott.

Parkerék lakása előtt egy nagy kupac lom állt, lyukas cipők, rozoga szekrény, megszámlálhatatlan mennyiségű hungarocell és kartondoboz, szétszaggatva, összetépve. Mrs. Fletcher undorodva húzta el cseresznyeszínűre festett ajkait. Eszébe jutott, hogy Megan Parker a múltkor is a folyosón hagyta a bűzölgő szemetét, az ő ablaka alatt, persze, neki kellett kivinnie. Sehogy sem fért a fejébe, hogy lehet egy asszony ilyen mértékben rendetlen. Bele sem mert gondolni, milyen körülmények uralkodhatnak a Parker lakásban. Mindenesetre az akkori helyzetben a Parker lakás állapota teljesen mindegy volt, hiszen Parkerék nem voltak otthon, mindketten dolgozni mentek, nem zavarták őt, noha a sok kacatjuk látványa erősen szúrta Mrs. Fletcher szemét. Inkább el is fordította a fejét.

Sallmayerék ajtaját kezdte mustrálni. Az ajtó újnak tűnt, holott már vagy ötven éve a keretében volt, csupán Mr. Sallmayer igyekezett elfogadhatóbb állapotba hozni a lakása kritikus részeit. Az ablakban csicsás, díszes virágcserepek kaptak helyet, mindenféle tarkabarka, viruló virággal, forgókkal, az ablaküvegre pedig mesefigurákat ábrázoló üvegfestékeket ragasztottak. A lábtörlő mellett katonás rendben sorakozott néhány pár gyermekcipő, rózsaszínű gumicsizmák, tépőzáras tornacsukák.

„Ó, egek, milyen szánalmas” gondolta megvetően Mrs.Fletcher. „Vajon ez az asszony ezzel a sok dísszel és giccsel próbálja palástolni a megromlott házasságát, azt akarja mutatni, hogy boldog családi életet élnek?”

- A fene! – hallatszott az ajtó mögül Mrs. Sallmayer hangja. – Mi van ezzel az ajtóval, az Isten szerelmére? Egy kis türelmet kérek, Mrs. Fletcher! – kiabálta. – Mindjárt megoldom a problémát!

- Siessen, nincs sok időm – felelte minden udvariasságot mellőzve Mrs. Fletcher, holott ez nem volt igaz. Az egész napja a rendelkezésére állt, a fia lemondta a találkájukat, őneki pedig egyetlen terve a délutáni szappanopera megnézése volt.

Mrs. Sallmayer hirtelen nagyot rántott az ajtón, így az végre kitárult.

- Elnézést – lihegte kimerülten. – Nem tudom, mi történt.

Mrs. Fletcher roppant indiszkréten vette szemügyre szomszédasszonyát. A fiatal nő virágokkal díszített, bolyhos konyhakötényt viselt, szőkésbarna haját kontyba fogta, ami azonban félig kibomlott, így tincsei szabadon omolhattak a vállára. Vastag talpú faklumpájában is jóval alacsonyabb volt Mrs. Fletchernél, és a termetes asszony mellett valóságos csontváznak hatott vékony alakjával. Korallszínű száját résnyire nyitotta, mintha mondani szándékozna valamit, barna szemeivel kérdőn nézett Mrs. Fletcherre, aki azonban továbbra is rajta legeltette a szemét. Pontosabban az asszony bal arcán éktelenkedő, hatalmas égési sérülésen. Tulajdonképpen Mrs. Sallmayer vonzó nő is lehetett volna, finom vonásai, csinos alakja, kecses mozgása mind-mind rászolgáltak erre, azonban ez a tökéletlen seb, melyet arcán viselt, elrontotta az összképet. Ha valaki ránézett, nem a szép asszonyt látta benne, hanem az árulkodó sebet, ami azt mutatta, egykoron valami nagyon borzalmas dolognak lehetett részese.

Mrs. Sallmayer látta, hogy Mrs. Fletcher mit néz olyan elmélyülten, és hirtelen ötlettől vezérelve a sebére tette kezét, hogy eltakarja. Aztán észbe kapott, és pironkodva eresztette le sovány, csontos kézfejét, zavarában a köténye szélével kezdett babrálni. Ez a mozdulat azonban elég volt, hogy kizökkentse Mrs. Fletchert az elmélkedésből, az öreg, merev hölgy alig észrevehetően megrázta a fejét, felismerve, hogy milyen modortalanul viselkedett az imént.

Mrs. Sallmayer összeszedte a bátorságát, és a csendet megtörve, bátortalanul megszólalt.

- Miben segíthetek, Mrs. Fletcher?

Az említettnek ismét eszébe jutott, voltaképpen miért is jött át kora délelőtt szomszédjához.

- Khm – köszörülte meg a torkát, aki pedig ismerte őt, az tudta, hogy nála ez egyenlő a méltatlankodással. Mrs. Sallmayernek is volt már ehhez szerencséje, noha csak fél éve ismerte beszélgetőpartnerét, de a köhécselést meghallva máris elvetette azt az ötletet, hogy Mrs. Fletchert a tegnap sütött tortából kínálja. – Mrs. Sallmayer, én igazán nem akarok alkalmatlankodni, de kötelességem felhívni az Ön figyelmét arra a – cseppet sem elhanyagolandó – tényre, hogy folytonos megpróbáltatásoknak teszi ki a lakókat – kezdett bele a beszédbe Mrs. Fletcher.

- Igen? – kérdezte őszinte meglepettséggel Mrs. Sallmayer. – Én? Mivel?

- Drága szomszédasszonyom, kérem, engedje meg, hogy felvázoljam a helyzetet. Éppen a nővéremmel beszéltem telefonon – ritka alkalmak egyike, ugyanis olyan súlyos beteg, hogy csak néha adódik lehetőségem kapcsolatba lépni vele. Tehát én nagyon örültem, hogy végre alkalmunk nyílt csevegni, azonban pár perc után meg kellett szakítanom a hívást, tekintetbe véve, hogy nem hallottam semmit az ég adta világon. És ennek nem a rossz telefonkapcsolat volt az oka, kedves asszonyom – tette fel intően a kezét. Mrs. Sallmayer sápadtan hallgatta, hasonlított egy kisgyerekre, aki épp most tett rossz fát a tűzre, és rémülten várja a megfeddést.

- Ön miatt nem hallottam semmit, Mrs. Sallmayer, Ön miatt. Hangos zongorajátéka ugyanis lehetetlenné tette a beszélgetést szegény nővéremmel. És én igazán kellemetlenül érzem magam e miatt az eset miatt, főleg az bánt, hogy engem jelöltek ki erre a prókátori feladatra, de kötelességem a tudomására hozni, asszonyom, hogy az Ön zenélése, legyen szó akár gitár-, fuvola-, hegedű, zongorajátékról – kész szerencse, hogy a dobfelszerelés nem fér el egy ilyen apró lakásban -, akár az énekléséről, zavarja a lakókat. Senki sem szeretné pihenés közben a zenét hallgatni, ha muzsikára vágyik, bekacsolja a rádiót a neki tetsző időben. Érti, Mrs. Sallmayer?

- Pontosan mire is kér engem? – kérdezte kitágult pupillákkal a fiatalasszony.

- Arra kérem, ezentúl szíveskedjen alkalmas időpontokban zenélni, esetleg halkabban, ha ez megoldható. Nem probléma?

- Nem – suttogta alig hallhatóan Mrs. Sallmayer. – Persze, hogy nem.

- Akkor rendben – biccentett kimérten Mrs. Fletcher. Fel sem tűnt neki a vele szemben álló nő lelombozottsága és kétségbeesése. Az sem érdekelte, ha egy kissé durván adta az asszony tudtára, hogy a folyamatos zenebona gondot okoz a lakóknak. Örült, hogy végre valahára sikerült megoldania a kellemetlenséget. – Viszontlátásra, Mrs. Sallmayer, jó egészséget! – köszönt el, egy árnyalatnyival vidámabban. Mrs. Sallmayer halkan motyogott valami köszönésfélét, majd becsukta az ajtót.