Mi a véleményetek erről a részletről?

- Majd kialakul? – most már nagyon dühös voltam. Nem rá, hanem az egész helyzetre. – Nem én akartam ezt így! Elrontani mindent...

- De Lana... – Milo zavarodottnak tűnt – Persze hogy nem! De erről nem mi tehetünk. Figyelsz rám? Megoldódik, oké?

- Megoldódik – visszhangoztam – Persze, majd hozod Lucast és minden rendbehoztok... – Az utolsó mondatot igyekeztem kellően dühösen és komolyan mondani, de végül nem bírtam megállni, és elmosolyodtam. Milo persze rögtön lecsapott erre.

- Azt hittem, haragszol rám – mondta somolyogva.

- Nem tudok rád haragudni... De azért vedd úgy, hogy megpróbáltam!

- Okej – vigyorgott rám, és igyekezett megbánó arcot vágni.

Elindultam a konyhába, hogy főzzek egy kávét, Milo pedig egy jólirányzott dobással fejbetalált egy kispárnával.

- Hé, ez nem ér! – visítottam, aztán felkaptam a párnát és hozzávágtam. Az én célzásom már egyáltalán nem sikerült olyan jól, a kispárna jó fél méterrel Milo mellett csapódott a falba. Milo ezen remekül szórakozott, én pedig gyorsan megléptem a konyha felé.

Feltettem főni a kávét, aztán akaratlanul is elmosolyodtam. Minden dühöm elpárolgott. Hát igen, milyen jó lenne, ha nem kéne megoldást keresni, ha minden így maradhatna. De tudtam, hogy nem sokáig lehet már halogatni. Egy icipici hetünk maradt, 168 óra, hogy egészen pontos legyek. Ezt egyébként nem fejből tudom, de muszáj volt utánanéznem, és azt hiszem jól tettem, mert a 168 óra valahogy mégis többnek hangzik, mint hét nap.

Persze Milo is tudta, hogy előbb-utóbb meg kell ezt beszélnünk, hogy döntenünk kell. Általában megpróbálta elhülyéskedni a dolgot, mint ahogy most is.

A mait kivéve egyetlenegyszer sikerült komolyan beszélnünk, és az sem hozott eredményt. Egyedül annyit, hogy onnantól kezdve csak még jobban ragaszkodtam hozzá. Délután öt óra körül lehetett aznap, de már koromsötét volt, de nem is csoda, télen, ráadásul Svédországban mit várjon az ember? Mindegy, aznap kibuktam.