Mi a véleményetek a könyvem elejéről? (bőv. Lent)

Őszinte véleményeket szeretnék, kérlek indokoljátok meg, hogy miért nem tetszik, vagy miért tetszik. Nekifoghatok ennek, vagy inkább maradjak a festegetésnél?

Ha elolvastad, kérlek tippeld meg a nemem és a korom. Köszönöm!

" -Nem, nem, az lehetetlen, egyszerűen képtelenség… hisz’ te már nem is élsz!- mondta ijedten Melody, s vékony sikoly hagyta el száját. – Hogy kerülsz te ide? Mit keresel itt? De hát az a szörnyű baleset, a megégett testek, a lezuhant repülőgép, te azon a gépen ültél! Az volt az utolsó utad! Az a szörnyű júniusi nap… mikor a híradó bemondta, hogy lezuhant a London- Madrid járat, hogy semmi nem várta ott a mentőket, csak szenes testek, azonosíthatatlan hullák halmaza…- még csak ha rá gondolt is, görcsbe rándult a gyomra, könnyei lassan végig csorogtak arcán, szemében a félelem apró, fekete szikrái táncoltak. – Miért? Vagy hogyan? Mi történt? Beszélj már az Isten szerelmére! Megbolondulok! – S Melody csakugyan közel járt hozzá. - Én drága Melodym! Nem megmondtam, hogy egyszer még visszatérek? Emlékezz Melody drága, emlékezz! – Vincent minden szavából merő gúny áradt, mosolya visszataszító, szeme félelmet keltően ragyogó volt. – Vagy tán már el is felejtetted azt a levelet? – De Melody csak nézte azt a sötéten káprázó szempárt, a dühtől izzó arcot. Száján egy hangot nem tudott kiejteni a rémültségtől. – He?! Válaszolj már, te nyomorult szajha! - Melody emlékezett. Hát persze, hogy emlékezett. Lehet ilyet elfelejteni egyáltalán? Az a levél… sorai közt a gyűlölet, s a harag járta édes tangóját, szavai mély bánatról, és keserűségről tanúskodtak, egyszerű volt, mégis ezer, meg ezer dolgot foglalt magába. Melody a mai napig pontosan tudta a levél szövegét, pedig tíz év hosszú idő. Hisz még emlékszem, mikor ötévesen együtt játszottunk a homokozóban, mikor tízévesen együtt mentünk el az első gitáróránkra, mikor tizennégy évesen ő akasztotta a nyakamba a tarisznyát, két puszit nyomott az arcomra, és én fülig belepirultam, mikor a középsuli bejáratánál várt, az első ott töltött napom után, és mikor segített bepakolni az egyetemi kollégium szekrényébe. És egy valami közös volt ezekben a pillanatokban: mindig mosolygott. Az életen, s a bánaton is csak nevetni tudott, mint azon, mikor megismerkedett ezzel az állattal. Semmi keserűség, semmi fájdalom. Bezzeg, aki most ránéz, el sem tudja képzelni, hogy ez a nő valaha egy életvidám nő volt, aki nem ismerte a szomorúságot. És ez még mindig nem elég annak a nyomorult Vincentnek! Még mindig nem!

Melody erőt vett magán, s halkan, de biztosan megszólalt. – Hát persze. Emlékszem, te idióta. Mondd, mégis mit akarsz? Nézz rám! Itt vagyok harminckét évesen, egy emberi roncsként! Évek óta nem mosolyogtam, minden napom, és minden éjszakám a félelem árnyéka teszi sötétté, még az álmaim is Vincent! Érted?! Tönkretettél, ez még nem elég?- Melody előbbi stabil hangja megcsuklott, s egyre bizonytalanabb lett. – Az a baleset! Az a szörnyű júniusi nap! Az a mező mennyi ember temetője lett…

Ott halt meg az öreg Thompson. Az élete álma vált valóra azzal, hogy eljuthat Madridba! Egész életében erre kuporgatta a pénzét, és egy borzasztó balesetben kellett meghalnia, mikor a háborút is túlélte?!

Ott vesztette életét az a gazdag grófnő. Mikor kicsiny gyermek voltam, mindig arról álmodtam, hogy egyszer, ha felnövök, eljön értem a hercegem, és én is egy olyan kastélyban fogok éli, mint ő! Csupa pompa, fényűzés, ragyogás. És most ha ránéz az ember arra az épületre, más nem jut eszébe róla, csak por, a kosz, az egerek. Igen, az egerek! Mily’ tökéletes lakásra leltek!

-Mondd, te hogy élted túl? – Melody ismét sírt, de félelme immár alábbhagyott. – Melody drága! Az eszedbe sem jutott, mikor megkaptad azt a mocskos levelet, hogy én még élek? Hogy netán nem szálltam fel arra a gépre? Hogy vesztedre lekéstem? Hogy egész életemben úgy gondoltam, milyen jó lehet a törvényen kívül élni, s itt a lehetőség! Egyenesen az ölembe zuhan, hahaha! Így hát egész eddig, tíz éven keresztül egy eldugott falucskában éltem, a hegyekben, nem fizettem adót, nem vonatkozott rám semmilyen jogszabály, szabad voltam, teljesen szabad! Azért ez milyen mulatságos, nemde? Úgy éltem az életem, ahogy épp kedvem tartotta, hiszen a halottak azt csinálnak, amit csak akarnak! És a legjobb az volt, hogy egészen idáig ezt a pillanatot tervezgettem. A visszatérésem. Csak azért, hogy minél tökéletesebb legyen, minél meglepőbb, sokkolóbb. És ezt találtam legjobb módnak. Úgy látszik igazam volt, hahaha…- Ekkor kedvem lett volna beverni a képét annak az átkozott gazembernek.