Mi a véleményetek erről a novelláról?

Elfáradtam. Nehéz napom volt. Talán az életem hirtelen megváltoztató csodák helyett a mindennapi csodákra kellene figyelnem.

Kilépek az ajtón. Hűvös, ám mégis simogató fuvallat öleli körbe testem. A nap vörös jelmezbe bújtatja a kószán élébe osonó bárányfelhőket. A város minden porcikáját betölti ez a furcsa, mesebeli színekben játszó fény. Arany árnyalatú levéleső fedi el az egyre gyengülő napfény után nyújtózó, sárguló fűszálakat.

Elnézek a horizont felé. Úgy látom, a Nap szélmalomharca a mohó horizont ellen ma is ugyanazzal az eredménnyel járt. A nagy világító helyét a város sok kicsi világítója veszi át. Egyre hűvösebb fuvallatok ostromolnak, mintha könyörtelenül próbálnák kifújni testem melegét a kabátom alól. Lábaim gyorsuló ütemet vesznek, hajtják őket az otthon melegében úszó gondolataim. Lelki szemeim előtt a kedvesem angyali mosoly kíséretében épp kiveszi az ínycsiklandóan gőzölgő aranybarna süteményt a sütőből. Nem vár vele, azonnal el is kezdi felszelni. A frissen tányérra rakott szeletek édes, fahéjas illattal húznak maguk, és ezzel együtt kedvesem felé. Egyiküknek sem tudok ellenálni.

"Nézzen már az orra elé!"- egy rekedt, barátságtalan, érces hang visszahúz a hideg valóságba. Már nagyon hiányolom az otthon melegét. Utcáról utcára haladok a gondolataim célpontja felé. A velem szembe jövő arcok tekintete egyre komorabb, úgy érzem, mintha minden ilyen röpke találkozás kiragadna belőlem valamit, ami én vagyok és amit minden áron meg szeretnék tartani. Már nem vagyok túl messze. Elegem van a nagyváros lélekölő kegyetlenségéből. Vár rám a melegség, a kedvesem, a ragyogó mosolya, lágy ölelése, lelke aranya. Vár rám ő, és az a mennyeire tökéletesített süteménye, amely minden egyes alkalommal egyre finomabbá válik!

Megjöttem. Benyitok a létező legszebb hangon nyikorgó kapun. Még pár folyosó, és ott van Ő!

Rápillantok. Hajnal Éva. 1988-2022. Emléked örökké velünk marad.

Jó volt újra látnom téged. Holnap újra jövök Kedvesem!