Mi a véleményetek erről a novelláról?

Jó tett helyébe!

Lágy szellő fújdogál ma reggel. Hétköznap van. A város nyüzsög, mint mindig. Az emberek serényen kerülgetik az élő bójákként körülöttük kerengő társaikat. A város mozog, az idő telik, a munka, az iskola vár. Az óra ketyegésének monoton bűvölete láncot fon a forgatag tagjai köré.

Fenn a magasban galambok lesik lopva ezt a számukra értelmetlen közjátékot. A legtöbbük csak a kezekben, vagy táskák apró bugyraiban megbúvó szendvicset, zsömlét fürkészik. Néha pottyan egy, néha nem.

Az egyik galamb azonban megunja ezt az untalan fürkészést, amit a társai nap mint nap művelnek. Valami újra vágyik, valami szokatlanra. Az embertömeg egyik szélén észrevesz egy lányt. Furcsán viselkedik, toporog, a száját rágja. Mintha várna valakire. Érkezik hozzá egy fiú, virágcsokorral a kezében. A lány arca hirtelen megváltozik. Mennyből áradó öröm árad róla. A csokrot egy hosszú öleléssel jutalmazza, majd kéz a kézben elvesznek a forgatag szürkeségében. A virágok színeinek gyönyörű játéka is gyorsan a köznapi homályba vész.

A galamb gondol egyet. A virágok tényleg ilyen hatással vannak az emberekre? De hát annyi van belőlük!

Izgatottan felröppen, és otthagyja a potya falatokra leső társait. Csőrébe fog egy magányosan káprázó ibolyát, és szárnyra kap vele. A lágy szellő segíti útján. Túl magasan repül. Az emberek nem veszik észre, csak egymást kerülgetését űzik tovább. Lejjebb ereszkedik. Egy kislány felnéz, és mosolyra derül. A galambra mutat. Az anyukája is felnéz, és úgy úgyszintén mosolyogni kezd. A szemük úgy csillog, mint a tömegben senkié. A galambnak ez bátorságot és ösztönzést ad. Mégiscsak többet tettem ma a többieknél!

Kalandvágyó kis teste energiát nem sajnálva folytatja útját a tömeg felett. Egyre több és több mosolyra kerekedő szájat hagy maga után. Társai értetlenül veszik tudomásul ezt a mutatványt, majd ismét a kecsegtető falatok útvonalát kezdik lesni.

Galambunk tovább folytatja útját. A nyüzsgő utca mélyén egy zokogó nőre lesz figyelmes. Embertársai úgy kerülgetik, mintha csak egy magányosan álló fa lenne ott az utca közepén. Valamilyen világító téglalapot tart a füléhez, és úgy tűnik, fájdalma csak erősödik. Talán majd őt is mosolyra deríthetem! - gondolja magában a galamb.

Félelmet nem ismerve ereszkedik le a nőhöz, és a lábai elé ejti virágját. A nő csak tovább zokog, ez nem segített. A galamb nem adja fel, újabb és újabb virágokat hoz, és a nő lábai elé halmozza. Bár az emberek a virágok nagy részét már eltaposták, és cipőjükkel széthordták, a nő könnyeivel áztatott ajkai végül mégis mosolyra virulnak. Semmi sem lehetetlen, csak sokszor mindenki tehetetlen. Annyi virág vár még leszedetlen haladjuk hát sebesebben!

A galamb lassan fáradni kezd, de a derű, amit okoz több erőt sugároz szét kicsiny izmaiban, mint a kószán aszfaltra eső morzsák. De egy idő után már nem tudja, hogyan folytassa. Annyi ember van, ő pedig csak egyedül van erre a végeláthatatlan tömegre. Ám nem adja fel, folytatja kalandját, mert ha abbahagyja, senki sem lesz rajta kívül. Ez a gondolat mélyen hasított csöppnyi szívébe.

De túllendül ezen, és kétségeket nem ismerve csapja szárnyait a feltámadó szél ellen. A szürke sötétséggel támadó szél ádázul ostromolja, és kifújja csőréből virágszálát. Egyszer csak érzi, hogy parányi, kifáradt testét már nem tudja többé irányítani a természet kolosszusa ellen.

Galambtársai kósza pillantásokkal követték zuhanását, de aztán hamar újra a morzsákat fürkészték.

A nemes madár erőtlenül hullott a járda rideg aszfaltjára, virágszála pedig melléje. A járókelők közönyösen kerülgették.

Egyszer csak finom érintést érez a szárnyai körül. Megijed, életének utolsó pillanatai lebegnek kis fejében. Bátorságot vesz, és lassan kinyitja szemeit.

Egy ismerős nő életteli mosolya tárul elé. A kezében egy ínycsiklandozó zsemle.

Jó tett helyébe jót kapsz!