Lenne valaki, aki belolvasna a könyvem kéziratába?

Első rész

„ kis Estelle”

Budapest

1956

„ (..)Nem kellenek a megálmodott álmok,

Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,

Röpülj, hajóm,

Nem kellenek a megálmodott álmok.”

(Ady Endre: Új vizeken járok)

A X. kerületi Pongrác út 17. lakótelep gyermeke voltam. És persze, leszek is, hiszen a gyökereinket soha nem tagadhatjuk meg.

A telep F/9-es számú házában éltem születésem óta, azaz immár 20 éve, a családommal, Zoli bátyámmal, Lacika öcsémmel, anyámmal, apámmal, és nagymamával. A kertkapun, mert kis udvarunk is volt, egy sorház középső lakását birtokoltuk, kis tábla is hirdette az itt lakók vezetéknevét: Újszászi. A nevem Esztella, Újszászi Esztella. Nehezen szoktam meg ezt a furcsa, akkoriban az országban elő nem forduló nevet, aminek jelentése: csillag. Állítólag édesanyám egy könyvben lelt rá a különös névre, ami igen megtetszett neki. A keresztségben a Veronika nevet kaptam, amit persze nem anyakönyveztettünk. Bátyám, Zoltán egy évvel volt idősebb nálam, öcsém, Lacika pedig 9 évvel utánam született.

Édesanyám szőke hajú, csillogó zöld szemű, gyönyörű asszony volt, és nagyon gondoskodó anya. Mindenkinek ilyen anyát kívánnék. A nevének is kedves dallama van a számomra: Krisztina… Anyám gyermekorvos volt, gyalogosan 10 percre volt a munkahelye a lakásunktól, gyermekkörzetet vitt. Kicsiny óvodás koromban költözött hozzánk a nagymamám, mert anya ekkoriban a gyermekkórházban dolgozott, sokat ügyelt, s nem volt, aki vigyázzon ránk odahaza. A háború után rengeteg munka jött, az élet minden területén, hihetetlenül nehéz évek voltak. Gyakran voltunk bent nála a kórházban később, mi is. Olykor még a segítségünk is elkelt.

Igazi orvos volt anyám, mindenkihez volt egy kedves szava, igen sok kellett ahhoz, hogy a türelmét elveszítse. A szívével gyógyított. Nem nyugodott, nem ment haza, amíg le nem ellenőrizte kis betegeit még utoljára. Ha otthon volt velünk, végtelenül boldogok voltunk, ő pedig játszott velünk, mesét olvasott, főzőcskéztünk, kirándultunk. Boldog gyermekek voltunk, és hihetetlen sok szép, és okos dologra tanított, hívta fel a figyelmünket. Megmutatta, bármilyen elfoglalt is volt, az élet szépségeit, kikeresni a fontosat a lényegtelen közül, vagy a szépet a megannyi giccs közül. Együtt figyeltük csendben a tujabokorban felfedezett, kedves kis cinkefiókákat, a fogyó-és dagadó holdat, a csillagok sokaságát, a különleges Duna-parti kavicsokat, az őszi falevelek gyönyörű színeit a Budai-hegyekben. Az egyszerűségében szépet, a különlegeset meg tudta látni, és láttatni velünk. Soha nem volt nagyképű, felfuvalkodott arra, hogy milyen presztízs szakmában dolgozik, és mekkora felelősség van a vállán. Nagylelkű volt, és ezt a példát élte egész életével elénk is.

Imádtuk az anyánkat.

Amikor a kisöcsém, Lacika megszületett, bennem semmi törés nem keletkezett, vagy pedig nem emlékszem erre. És amire nem emlékszem, az nincs is. Ugyanúgy a mi édes, melegszívű anyánk maradt továbbra is, és a kicsi baba gondozása mellett ugyanolyan szeretettel bánt velünk, és figyelt ránk.

Lacika idén lenne 11 éves.

Apám is orvos volt. De nem mondhattam, hogy „a szüleim orvosok”. Anyám vidám, melegszívű, angyali teremtés volt, és mindez gyönyörűvé tette, álmaimban sokszor látom őt így, angyalként. Apám szikár volt, kopaszodó, hirtelen haragú és ideges természetű ember. Dr. Újszászi Endre. Zoli és én nem mondható, hogy hasonlítottunk volna rá, Lacika annál inkább, de ő is csak külsőre, szerencsére. Apám nagyon szigorú volt velünk. Orvos létére soha nem dolgozott betegekkel, az iskolai gyakorlatokat és a rezidensi éveket eltekintve. Soha nem dolgozott emberekkel. Legalábbis élőkkel nem. Apám patológus és kutatóorvos volt a Lenhossék utcai Patológiai-és Igazságügyi Orvostani Intézetben. Nem tudom, miként kerültek össze anyával, két ennyire különböző természetű ember. Apám végtelenül kemény volt, mindenben a maximumot várta el tőlünk, és soha nem volt elégedett. Dicséretet, elismerést soha nem kaptunk tőle. Mivel egyszerű családból származott, ahol mindent megtettek, hogy ő, az egy-szem gyermekük tanulhasson, ő világ életében keményen tanult, tört előre mindig, s tőlünk ugyanezt várta el. Sőt, még annál is többet. Mindig többet. Gyakran eljárt a keze, vagy kezében a nadrágszíj, az övcsat, a drótok, a faágak. Esténként, mikor munka után újságot olvasott, gyakran ivott is. Gyermekkoromban még csak sört, később már röviditalokat is. Sok munkát hozott haza általában. Aktákat, nyilatkozatokat, tanulmányokat. Ha írt, és játszottunk, zajongtunk, még nagyobb verés következett.

Ideges természet volt. Rettegtünk tőle. Egy idő után már gyűlöltük.

Tudom jól, hogy egy időben szeretőt is tartott. Még kicsik voltunk, nem mertem volna senkinek erről beszélni. Gyerekek nem tudják ezt csak úgy elmondani, nincsenek meg hozzá a megfelelő szavaik. Lelkük, és egész lényük ártatlan, és védtelen a felnőttek mocskos, gonosz és erkölcstelen tetteivel szemben. Nagymama is tudta ezt, mégsem mert soha ellene beszélni. Emlékszem jól, egy nap este sugdosást hallottunk, nagymama és anya beszélgettek. Annyit kivettem, hogy a nagymama türelmetlenül kérdezi: „Krisztikém, ő a gyerekeid apja, ugye..?”

Mi gyerekek, egy szobában voltunk, mihelyt Lacika kinőtt a csecsemőágyból, ő is hozzánk került át. Volt egy szobája a szüleimnek is, s egy kicsi a nagymamának külön. Előfordult, hogy anya is a nagymamával aludt. Így utólag azt gondolom, akkor, amikor apámmal összevesztek annak összeférhetetlen viselkedése miatt.

Ebben a világban nőttünk mi fel. Anyám a puha, meleg, gyengéd, megértő, apám pedig az ideges, kemény, követelőző, durva. Meglepett, amikor kis osztálytársaimnál mást láttam szerető, mókázó, boldog édesapákat is, akik együtt kacagnak és játszanak a gyermekeikkel. Idegen volt ez számomra, szokatlan.

Az elvárásoknak megfelelően jártam különórákra, tanítás után, abban amiben tehetséget mutattam. Angolt tanultam, énekeltem és zongoráztam. Apánk megkövetelte a maximumot abban, amiben jók vagyunk. Zoli szintén hangszert tanult az ének mellett. Bátyám annyira beleélte magát ebbe a világba, hogy zeneművészeti gimnáziumba járt, és később felvételt nyert a Zeneakadémiára, zeneszerzés szakra. Harmadik szemesztert végezte itt idén, egy éve volt hátra az államvizsgáig. Pörgött, alkotott, rengeteg dolga volt mindig, imádta, amit csinál, és az évfolyamelsők közé tartozott. Két zenekarban oszlopos tag volt, egy, a Zeneakadémián verbuválódott klasszikus zenekarban, ahol zongorista volt, és a saját jazz -és szalonzenekarában, mint zenekarvezető. Éjszakai bároktól elkezdve, végül a Kamara Varieté-ben is felléptek. Minden hangszer szépen szólt, amit ő a kezébe vett.

Apánk ezzel is nehezen barátkozott meg. Az rendben, hogy tanultunk, képeztük magunkat, de hogy az ő fia, mint zenész keresse a kenyerét?

Kibékíthetetlen ellentétek lettek Zolival, ezek után még jobban mint valaha. Mert Zoli nem engedett, szilaj és kitartó természete volt, nem csinált mást, csak azt amihez kedve volt, de azt viszont szívével, lelkével, teljes erőbedobással.

***