Miért utálják a mai diákok azt aki könyvet olvas?

Engem sosem utáltak, mert olvasok. Honnan veszed ezt? Azért, mert van 10 idióta akik szerint "ciki" olvasni és ennek hangot is ad azért ne általánosíts. Az én osztálytársaim rendszeresen megkérdezték mit olvasok vagy elkérték, hogy elolvassák a leírást. Esetleg megkérdezték, hogy tetszik, ajánlom, kölcsön tudnám-e adni.

Szeretek olvasni, de nem mindent. Leginkább pszichológia, thriller és pszichothriller kategóriákat olvasok. A fantasy, sci-fi, tudomány, romantika stb. tőlem távol áll.

Engem nem utaltak.

Hasznot húztak belőlem.🤣

Részletes leírást adtam pl olvasónaplóhoz a többieknek.

Egyszer a kedvenc könyvről kellett forgalmazást írni,én voltam aki segített a többieknek benne.

(Nem,nem használták ki,én matekból és kémiából voltam gyenge,nekem abban segítetettek ha kertem)

“A tizenéves diákok közül, akikkel találkoztam, sokan abban az állapotban voltak, amit depresszív hedonizmusnak nevezhetünk. A depressziót általában anhedonikus állapotként jellemzik, a depresszív hedonizmus azonban sokkal inkább képtelenség bármire, kivéve az élvezetre törekvést. Érzik, hogy »valami hiányzik«, de fel sem merül bennük, hogy ez a titokzatos hiányzó élvezet csak az örömelven túl érhető el. [...] Kérd meg a diákokat, hogy olvassanak pár mondatnál többet; sokan – tizenhét-tizennyolc évesen – tiltakozni fognak, hogy képtelenek rá. A leggyakoribb panasz, hogy a dolog unalmas, nem is igazán a szöveg tartalmára, mint inkább magára az olvasás aktusára értve. Amivel itt szembesülünk, az nem pusztán a szokásos tinédzserkábulat, hanem a posztliterális »új fless«, a »koncentrálni képtelen túlpörgés« és a hanyatló felügyeleti rendszer elkülönítő, összpontosító módszerei közötti összeférhetetlenség. Minden »unalmas«, amihez ki kell mozdulni a kommunikáció kényszeres inger-válasz mátrixából, a Youtube-ból és a fastfoodból, egy pillanatra megállítva a virtuális vágytermelés és -teljesítés kábító körforgását. Egyesek ugyanúgy akarják fogyasztani Nietzschét, mint a hamburgert; a fogyasztói rendszer logikáján felnőve nem értik, hogy a nehézség, az emészthetetlenség maga Nietzsche. [...] Mert a fejhallgató viselése, vagy a tudat, hogy a zene szól (még ha nem is hallja), megnyugtatta afelől, hogy a mátrix továbbra is ott van, egy karnyújtásnyira. Az interpasszivitás tipikus példája ez: ha a zene megy, még ha ő nem is hallja, a lejátszó helyette is tudja élvezni azt. [...] ennek a generációnak a könnyűzene már nem a társadalmi térben zajló kultúraformáló erő, hanem a privát ÖdIpod fogyasztói boldogságába való visszavonulás, a szociális szférával szembeni elhatárolódás eszköze.[...] A kibertőke alapja a felhasználók függővé tétele [...] A figyelemhiányos hiperaktivitás tehát a kései kapitalizmusban nem deviancia, hanem maga a norma; a hipermediális fogyasztói kultúra szórakozás–kontroll-körforgásának ideális állapota. Hasonló okokból diszlexia helyett ma már sok esetben poszlexiáról kellene beszélnünk; a tőke képalapú adatainak feldolgozásához a tinédzsereknek egy sort sem kell olvasniuk, a szlogenek felismerése épp elég a net–mobil–magazin képezte információs térben való navigáláshoz. ”

Mark Fisher: Kapitalista realizmus, 44-49. o.