Vannak már MI által írt könyvek?

Próbaképpen írattam ChatGPT-vel egy novellát. Ezt adtam meg neki: "Írj egy novellát egy idegen lényröl, aki a Holdról figyeli, mi történik a Földön."

A Hold felszíne sivár és csendes volt. A sötét kráterek árnyékában, ott, ahol az emberek sosem jártak, egy lény figyelte a Földet. Lángoló, vörös szemei a Föld ragyogó kékjére szegeződtek, amelyek tükrözték az óceánok hullámait és a kontinensek határait. A neve Kor'Lun volt, és ő az utolsó megmaradt tagja egy ősi fajnak, akik évezredekkel ezelőtt éltek a Naprendszerben.

Kor'Lun napjai és éjszakái összefolytak. A Holdon nem létezett idő, legalábbis nem úgy, ahogy azt az emberek felfogták. Ősidők óta őrizte a Naprendszer peremét, és a Föld mindig is különös figyelmét élvezte. Gyerekkorában is hallott a bolygóról, amit szülei csak úgy emlegettek: „A Káosz Világa.”

Kor'Lun emlékezett, hogy a fajtája régen megpróbált segíteni az embereken. Figyelmeztették őket, amikor a technológia túl gyorsan haladt, és amikor elkezdték a bolygójukat pusztítani. De az emberek nem hallgattak rájuk. Végül Kor'Lun népe úgy döntött, hogy visszavonulnak a Hold eldugott rejtekébe, és onnan figyelik tovább a Föld történetét. Ahogy a társai elhagyták a fizikai világot és eltűntek a csillagok között, Kor'Lun maradt az egyetlen őr.

Azon az éjszakán valami más volt. Kor'Lun érezte. A Föld vibrált a feszültségtől. A zöld területek folyamatosan zsugorodtak, és egyre több füst borította el a felszínt. Az emberek szinte megőrültek a saját teremtett világuk zűrzavarában. Háborúk törtek ki, városok omlottak össze, és a természet kezdte visszakövetelni azt, ami az övé volt.

Kor'Lun ujjai finoman megérintették a Hold felszínét, amelyet már évmilliók óta ismert. Hosszú karjai árnyékot vetettek a talajra, és mély, gondterhelt sóhaj tört fel belőle. Látta a Földön kialakuló káoszt, de tudta, hogy nem avatkozhat közbe. Az embereknek maguknak kellett megtanulniuk, hogyan éljenek békében. Ő csak egy megfigyelő volt. Vagy legalábbis ezt mondogatta magának.

Ahogy a szemei továbbra is a bolygóra szegeződtek, meglátott egy fiatal lányt. Egy elhagyatott, romos város utcáin sétált, egyedül. Valahol Oroszország távoli részén, egy kis faluban, amelyet már régen elnyelt a természet. A lány egy növényt keresett. Az utolsó olyan virágot, amelyről még a nagymamája mesélt neki gyerekkorában. Kor'Lun egy pillanatra megállt. Az emberek elvesztették a kapcsolatukat a Földdel, de ez a lány... ő még emlékezett valamire.

A kíváncsiság felébredt benne. Lehet, hogy mégsincs minden veszve? Lehet, hogy még mindig van remény?

Kor'Lun halk, zümmögő hangot hallatott, amely a Hold mélyéből származott, és a lány felé irányult. Nem volt emberi nyelv, de valami ősi erőt hordozott magában. A lány hirtelen megállt, mintha meghallotta volna. Felnézett az égre, a Hold irányába, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

Az idegen lény és a lány között egy röpke kapcsolat szövődött, amely talán sosem fogja átlépni a fizikai határokat, de Kor'Lun tudta, hogy tett valamit. Nem avatkozott be közvetlenül, de talán egy apró, láthatatlan lökést adott a remény felé.

És ahogy a lány tovább sétált, Kor'Lun megértette: nem azért volt itt, hogy megmentse a Földet. Azért volt itt, hogy emlékeztesse az embereket arra, hogy a remény még ott lapul valahol a mélyben. Az utolsó virág talán még nem hervadt el teljesen.

A Hold csendjében Kor'Lun újra figyelni kezdett. Ezúttal egy kicsit másképp.

Nem hiszem, hogy feltüntetik. Pedig az kellene. Mert akkor ezek a könyvek az MI tulajdona.

Az MI jellegzetesen ír (szóhasználat, ismétlések). Ha már sokat olvassa valaki a szövegét, akkor könnyen fel lehet ismerni.