Mennyire lett érdekes a bevezető fejezete a történetemnek?

Pár vesszőhibát találtam, de kezdetnek jó.

Bár annyira semleges az eleje...bár a te stílusod, és történeted. :)

Még egy helyesírási hiba: élmém - elmém helyett ("Hirtelen halálfélelmem lett ...")

Nekem tetszik.

"...attól tartok nem tudom rendesen leírni a gondolataimat, elképzeléseimet."

Olvass sokat és gyakorolj. Amit leírsz nem kell azonnal Wattpadra feldobni, félreteheted, és ha csak egy-, öt- vagy tíz év múlva pattan ki a szikra, még akkor is megvár a doksi. Szóval tartani nem kell ettől, a szorgalom hosszú távon többet ér, mint a tehetség, amiből (úgy látom) nincs hiány: A fogalmazás egész flott, emellett jó, hogy már a fülszövegben van egy célja a főhősnek, aminek teljesítése a leírtak alapján nem akármilyen feladat lesz. Történetileg izgalmasnak ígérkezik.

Ami viszont hiányzik, az a konkrétum. Ha ránézek arra szép, színes vaktérképre, hát igen... nem kerüli el a figyelmemet, hogy vaktérkép. Legalább a településeknek lehetne neve, ha már oda vannak rajzolva. Vagy felejtsd el a térképet is.

Aztán van egy főhős, egy friss diplomás lány, akiről – mint írod – nem lehet tudni semmit. Pedig ha nekem, mint olvasónak feltett szándékom azonosulni vele, már a fülszövegben picit többet kellene, hogy megtudjak róla. Nem egy szereplőket felvonultató listában, mert a szereplőket elég a történeten belül megismerni, amikor színre lépnek.

Miből diplomázott a lány? Ő akarta ezt a szakmát vagy az anyja erőltette rá? Munkanélküli, de milyen munkát szeretne, mi az amit még "egye-fene" alapon, hajlandó lenne elvállalni? Egészen a lépcsős balesetig tele lehetne írni egy fejezetet párbeszédekkel, cselekvésekkel, nézőpontkarakteres gondolatokkal, máris kirajzolódna egy személyiség, és a prológusra sem lenne szükség. A prológus inkább arra lenne jó, hogy megvillantsd a másik világot, valamit, ami egzotikum a te történetedben, és nem a fő szál indítója (az az első fejezet). De jól adagolt információk mellett a prológus is fölösleges; mindenre fény derül a maga idejében.

A másik, amin érdemes lesz elgondolkodni, a narráció és a nézőpontkarakter viszonya. Próbáld beleképzelni magad a főszereplőd helyzetébe. E/1-ben nem kívülről látjuk a főszereplőt, hanem belülről. Van ugyan neki egy jelenkori énje, aki tulajdonképpen narrátorként mesél, és bár sohasem láthatta magát kívülről, el tudja magát képzelni. Ezért nem hiba, ha kívülről láttatja magát, de ezt egy mesélő inkább akkor teszi, ha át akar siklani néhány kevésbé érdekes részen (mivel így gyorsabban tudja adagolni azokat az információkat, amikről a múltbeli helyzetében nem lehetett volna tudomása). Izgalmas résznél viszont ösztönösen újraéli az eseményt, nem fog nekiállni fantáziálni, vajon azt hogyan láthatta volna egy nem létező kamera (alias olvasó).

És hát ezzel a módszerrel a tévedések is felfedhetők.

Vegyük a lépcsős esetet:

Mit él át egy átlagember, ha hasonló módon elzuhan? Először is frászt kap, gondolkodni sem tud. Még akkor sem gondolkodik, amikor felkel. Jó eséllyel előbb jut eszébe, hogy vajon látta-e valaki a kínos pillanatot, mint hogy azon töprengjen, hogyan is botlott meg. A magyarázat a botlásra nagyjából csak akkor születik meg, amikor már ballag tovább sajgó bokával.

Igen ám, de a te főhősöd a zuhanás pillanatában átesett a másik világba, ami még az elesésnél is nagyobb sokk. Így a kérdés az, hogy mikor juthat eszébe így fogalmazni:

"...annyira siettem, hogy elszámoltam magam. Azt hittem van még egy lépcsőfok, de nem volt."

Akkor juthat eszébe, amikor narrátorként mesél. Abban a pillanatban, hogy először feleleveníti az egész történetet, akár napokkal, hetekkel vagy évekkel később. És ilyen távolról visszaemlékezve még biztos sem lehet benne, hogy valóban így történt, ezért ha nem tekinti tök érdektelen információnak, akkor is inkább feltételes módban fogalmaz. De a sok izgalmas kaland után ez talán olyan részlet, ami említésre sem méltó.

"Hirtelen halálfélelmem lett, úgy éreztem, mintha lebegnék, az élmém kiürült, s egyik pillanatról a másikra minden elsötétült."

Ez egy másik baki, ami a kívülről láttatásból ered. A halálfélelem az eséssel szemben nem egy pillanat. A lebegés úgyszintén. Igazából ha elesel és közben egy másik világba csöppensz (nevezzük akár álomnak vagy halálközeli élménynek), akkor nincs idő a halálfélelemre, hacsak nem odaát (de "életem leggyönyörűbben kéklő égboltja" nem erről árulkodik). Képszakadás van, valószínűleg azt sem tudod, hogy elestél. Ha viszont van emléked az esésről és a halálfélelemről, akkor nem azonnal kerültél át. Ez esetben a földön fekve működnek az érzékek, látsz valamit, hallasz valamit, érzékelsz valami szokatlant, akár földöntúlit is, de még mindig a lépcsőházban. Döntsd el, hogy képszakadás vagy halálfélelem, de utóbbi esetben ne csak leírd, mutasd is be, mit élt át a lány. Ez esetben a mesélő énje kicsit meg is ütközhet azon, hogy ennek ellenére odaát már milyen csodálatos volt minden.

Miközben múlt időben narrálsz, válts át jelen időbe, és úgymond éld át újra a történteket. Akkor izgalmasabb lesz, benne leszünk a jelenben. Amikor meg lecsitultak a kedélyek, visszaváltasz múlt időbe, és megint jöhet néhány szárazabb infó. Ennek plusz a párbeszédnek (ami lényegében a jelen idős nézőpontkarakter egyik esete) ritmusos váltakozása teszi olvasmányossá a történetet.