Írtam egy novellát, mi a véleményetek róla?

"A helyesírási hibáktól kérlek tekintsetek el:)"

Az a helyzet, hogy lehetsz te a világ legjobb szakácsa, ha tányér nélkül elém lököd a kaját, hogy "nesze, zabálj", és még ezek után értékeljem, hát nem mondhatom, hogy jó első benyomással indítasz. *vigyorgó smiley...

De rendben, lássuk a medvét.

Mindjárt az elején rezeg a léc ezekkel az "ismert", "nem ismert", "barát volt ő", "barátnő" szójátékokkal. Öncélú. Sajnos ezt az a tény is csak erősíteni tudja, hogy nekem, olvasónak, sőt bétázónak el kell tekintenem a helyesírástól, ami ugyebár nem egy-két aprócska melléütés. Beláthatod, hogy nem is olyan könnyű eltekinteni tőle, kivéve ha nem vagyok őszinte sem hozzád, sem magamhoz.

A következő probléma: Ünnepségről beszélsz, ami egy eléggé általános fogalom. Én, mint olvasó elképzelek mondjuk egy bált, elegáns ruhákkal, diszkrét esti megvilágítással, aztán kiderül, hogy egy szimpla iskolaévnyitó az egész. WTF? Miért nem mindjárt így nevezted az ünnepséget? Megkímélsz a csalódástól. Speciel én még egy temetést is előbb tekintek ünnepségnek, mint egy évnyitót. De ha már az elején tudom, hogy évnyitó, felkészülök egy részben szorongást keltő, más szempontból dögunalmas eseményre. Ami persze még sok irányba változhat.

"haragszok"

Haragszom. Persze az E/1 főszereplő beszélhet így is, de ha már irodalmiaskodásra futja, erre miért nem? Meg ugye, ha nem ismeri az ikes igét, akkor ennek is következetesnek kell lennie.

Sok szedett-vedett mondatot használsz. Novellánál a ritmusra különösen kell figyelni, mivel a rövid terjedelme miatt alaposabban megrágunk egy-egy mondatot, sőt szót is. Csak egy példa:

"Egy kövéres,szép arcú lány volt aki mély lelki sebekkel küzd,mint később megtudtam. Ő is 13 éves volt és osztálytársak lettünk mert én a régi iskolát otthagyva,átmentem egy másikba."

Az első mondat még elmegy, a második annak folytatásaként indul, aztán érthetetlen okból témát vált. Előbb még a lányról volt szó, és hogy „osztálytársak lettünk”. Itt vége a mondatnak. Az már egy másik kép, amikor a főszereplőd iskolát váltott.

Ne ijedj meg az egyszerű mondatok használatától. Valaki abba a hibába esik, hogy csak egyszerű mondatokat használ, te a másik eset vagy, aki mindenáron szép, kövér összetett mondatokat akar. De az igazság az, hogy a mondatok az olvasás lendületét adják, és emiatt harmonikusan kell, hogy kövessék egymást. Az egyszerű mondat egyszerű, tárgyilagos kijelentés. Olyan, mint egy lépés a sakkban. Jobban odafigyelünk rá. Az összetett mondat ellenben csapongóbb, beleélősebb mesélés; a szél belekapaszkodik a vitorlába és visz, a kormányos épp csak egyeseben tartja a hajót, nehogy túlságosan beleszédüljünk a hullámzásba. De aztán elég, megint megállunk egy kicsit. Tőmondat. Nyitunk egy újabb jelenetet, és akkor megint jöhet egy kis szárnyalás, időhúzás, ködösítés. Az összetett mondat sok mindenre jó. Az egyszerű mondat összefoglalja a lényeget.

Lehet, hogy írás közben erre nem tudsz figyelni, de ez nem baj. Amíg jönnek a gondolatok, érdemes csak írni, letojva minden fogalmazást, viszont egy kávészünet után újra elő kell kapni, és rendbe tenni a mondatokat, bekezdéseket. (És reményeim szerint akkor már a helyesírásra is ösztönösen gondot fordítasz.)

"csak ő az ellenkező nemből képviseltette magát"

Hagyjuk a szóvirágokat. Fiú volt, pont.

Nem egyértelmű ebben a jelenetben, hogy egy ismerős volt vagy kettő?

"Csak két ember volt akit ismerősnek véltem"

Na ja, csakhogy az unokatesót, aki 100%, hogy ismerős, nem lehet annak vélni. Gondold végig a szituációt. Mire koncentrál először az embered? Van-e ismerős arc az új osztályban? Hoppá, unokatesóm ide jár, osztálytársak lettünk. Ha eddig ezt nem tudta a főszereplő, akkor micsoda meglepetés, ahogyan mondani szokás, "kicsi a világ". Vagy tudta, ami életszerűbb, viszont akkor tudatosan keresi a srácot. Utána vagy közben felfedezheti a lányt, onnantól pedig már ez a szál kerül a fókuszba, az unokatesó többé senkit sem érdekel.

"háttér szándék"

:) Hátsó szándék...

"Még nem fertőzte meg ártatlan lelkét az emberi kétszínűség"

Ugyan a történetbe nem kívánok beleszólni, de aki csak beszél és beszél, az nem inkább fecseg? Vagy ha tényleg ennyi mondanivalója van, akkor azt miért nem hallgathatjuk meg? Mondod, hogy okos, meg ártatlan lelkű, de nem mutatod. Csóválom a fejem, és azok töprengek, hogy igen, végső soron akár még így is történhetett, de nehezen hiszem el. Pedig ha fikciót olvasok, a legtöbb olvasóval együtt nagyon hiszékennyé válok, hiszek akár a varázslókban, földönkívüliekben, hétmérföldes csizmákban is. Ha többet is bemutatnál a lányból, valószínűleg megérteném, miért éppen az ő locsi-fecsi lelke olyan ártatlan.

"szintén ironikus,regénybe illő strófa volna,ha ez nem egy igaz történet lenne"

Ha főszereplőd még ma is az tizenhárom éves kiskamasz lenne, miközben ezt mondja, azt gondolnám, hogy: ó milyen édes, hadd vakarom meg a buksiját, biztosan talált egy százéves romantikus ponyvát nagymama könyvespolcán. Magadra próbálsz erőltetni egy stílust, ami nem te vagy. Egyelőre tartsd be az írás szabályait, és majd akkor rúgd fel, ha már egészen pontosan tudod, mit és miért akarsz felrúgni. Akkor az magyarázatra sem fog szorulni, az olvasó érezni fogja, hogy biztos kézzel vezeted a szavak világában.

"beszélgettünk,örültünk egymásnak hogy ott látjuk a másikat...csak beszélt és beszélt"

Ő beszélt, vagy ketten beszélgettek? Vagy egymás szavába vágtak? Szegény lány csak beszél és beszél, és a főszereplő még csak véletlenül sem hallja meg, amit mond. Aztán, amikor a lány csak hallgat és hallgat, akkor úgy gondolja hősünk, hogy: "ott volt egyik lelki társ,akinek bármit elmondhatott de neki ez kevés volt". Nem látom, hogy a főszereplő fejlődne, ami miatt megérte megismerni az életét, elolvasni a novellát. Ez az egészben a legnagyobb baj. Nem jut egyről a kettőre a történet. Még a bukásban sincs katarzis, amiből valami tanulság születhetne. A főszereplő nem tesz semmit azon kívül, hogy elnyávogja a baját. Nem lehet vele sem azonosulni, sem együtt érzeni, legfeljebb csak szánni. "Beszél és beszél", "mesélt és csak mesélt magáról és igazán megismertük egymást" (igazán?), hallgat és hallgat, a kapcsolat pedig mélyül és mélyül (?????). Ezt már végképp nem veszem be, hogy mélyül. Eldumálnak egymás mellett, és azt sem lehet tudni, hogy mit. Nem azt mutatod, amit mondasz. A stílus pedig egyáltalán nem meggyőző ahhoz, hogy ezt az ellentétet a főszereplő mentális problémájának tudhassuk be.

"Tudtam hogy

tud elfogadni annak aki vagyok"

A sortörésnél nem maradt ki egy "nem"?

Összefoglalva: rendbe kellene ezt tenni, hogy haladjon is a történet, elérje azt az említett tetőpontot, és valamilyen megoldás felé kanyarodjon. Az irodalmiaskodást pedig elfelejteni mindaddig, amíg a hétköznapi fogalmazás nem megy jól. Utána már magadtól sem lesz kedved újra elővenni, de ha mégis, akkor egye fene, tiéd a bicikli.

A helyesírásra pedig mindig szánj időt, mert aki véleményezi az írásodat, az is szán rá időt. Nekem körülbelül két és fél órámba került megírni, átolvasni, meghúzni(!) – mert sajnos ennél szarkasztikusabban is, fogalmaztam, viszont az nem célom, hogy letörjem a kedvedet.

Félrészegen, egy óra alatt – pontosan erről van szó, hogy ha véleményezteted, előbb szánj időt arra, hogy józanul átolvasod, és igényes formában küldöd el.

Annyi még, hogy a pont, vessző, kérdőjel és társai után szóköz áll.

"Ezek szerint az irodalom nagyjai ha tegyük fel diszgráfiások,akkor semmit értek volna műveik..."

Két dolog: 1. Nem tartozol az irodalom nagyjai közé. 2. Nem diszgráfiás vagy, hanem félrészegen írtad egy óra alatt.

"A helyesírást számba véve,tudok helyesen írni"

Nem én mondtam. Úgyhogy szállj ki szépen tolószékből, amibe most a szemünk láttára ültél bele. Aki komolyan gondolja, hogy be akar kerülni az irodalom nagyjai közé, miközben diszgráfiával küzd, az meg fogja találni a módját, hogy legyen lehetősége bizonyítani. Például nem ötször olvassa át a művét, hanem huszonötször. Ha vért izzad is, átrág minden mondatot. És/vagy megkér valakit, hogy legyen támasza a megfogalmazásban. Nem kifogásokat keres, hanem megoldást. És főleg nem próbál meg bűntudatot kelteni ilyen olcsó eszközökkel.

"érdekes hogy mindenki(az első hozzászólót leszámítva)"

Elárulom, hogy én vagyok az első és a második hozzászóló is. És tudod, miért? Mert egy nagy balek vagyok. Mások nagy bölcsen továbbléptek (milyen kár, hogy a nem létező választ nem lehet felpontozni). Ha már a diszgráfiát emlegetted, akkor azt is elárulom, hogy nekem tényleg van egy hendikepem: enyhe autizmusom miatt a való életben nehezen kommunikálok. Írásban viszont ki tudom használni az időt(!), és alaposan megrostálom a saját szavaimat. Ha visszaolvasom sok évvel ezelőtti első válaszaimat a GYK-n, összeszégyellem magam. Ám most, az első visszajelzésed alapján célba ért a mondanivalóm – pont az ilyen reakciókért látom értelmét válaszolgatni ezen az oldalon. Ezzel magam is gyakorlom a fogalmazást; tulajdonképpen nem önzetlenségből írok. De azért vesd össze, én mennyi időt adtam neked, és te mennyi időt adtál nekem (meg mint író a többi olvasódnak). Mivel te vagy író, te szólítod meg a közönséged, te kéred meg arra, hogy adjanak neked a legdrágább kincsükből: az idejükből. Ők fizetnek előre, és nincs visszatérítési garancia. Ez nem Forma-1, ahol minél hamarabb célba kell érni, ellenkezőleg: arról szól, hogy egy alkotó ember minőségi idővel ajándékozza meg a közönségét.

"ez olyan mint egy embert megítélni a rossz külseje miatt,és a bensőjét számba sem venni"

Nem, egyáltalán nem olyan. Ugyanis az írás külalakja az írónak éppen úgy a bensőjéről árulkodik, akárcsak a tartalma. Maga az írás betűk halmaza, az önmagában egy semmi, döglött krikszkraksz. Ami élő, az az író, aki mögötte van. Te meg tudod tenni, hogy széppé varázsolod azt a külsőt. Csak nem akarod. Annak ellenére, hogy felhívtam rá a figyelmedet, még mindig nem tettél szóközt a vesszők után. Pedig ennyit még egy diszgráfiás is meg tud tenni.

Úgyhogy nem, ez nagyon is a belsőről szól! A saját műveden keresztül, magadnak is tartozol ennyivel.