Csak hamis nosztalgia?

Korábban azt gondoltam, hogy a ma megjelenő retrónak ható régi játékok aktuális folytatásaitól azért fintorognak, mert alapvetően úgy áll mindenki hozzá, hogy "bezzegakkor". Nem számít, hogy maga az alkotás jó-e, vagy sem, mert igazából nem is a játék a lényeg, hanem azok az évek, amiknek ezek mind csak egy részét jelentették, azok az évek, amelyek visszaemlékezve olyan gondtalannak tűnnek ma már - és ez az, ami valójában hiányzik, kimondatlanul is. Ezt pedig nem hozhatja vissza egyetlen játék sem, de tudatalatt is erre vágyunk mindig, ha egy régi kedvencünk mai kiadását halljuk. És egyenes következményként csalódunk.

Illetve azt gondolom, azok a játékok sem azért voltak olyan népszerűek, mert tényleg különlegesek lettek volna, hanem mert akkoriban nem jelent meg többszáz FPS egyetlen évben, így mindenki "kényszerítve volt", hogy ezeket szeresse meg, nem volt konkurencia, és önmagukban a számítógépes játékok is újdonságként hatottak.

És ez mind igaz is, de talán mégsem teljesen ennyi az egész.

Nemrég megnéztem ezt a videót:

http://www.youtube.com/watch?v=5T5PWw8HfKo&list=UUYufxNN4JYB..

Mivel tíz éve játszottam a Quake II-vel, már igencsak megkopott róla az emlékem, ezért újdonságként eszméltem rá sokmindenre belőle.

1) a Quake II-ben sokféle fegyver volt, és mindegyik teljesen más tulajdonságokkal bírt. Nem volt két, egymáshoz hasonló. A mai CoD-okban van hatvanféle gépfegyver, de a lényegen nem változtat, mindegyik az, és nem más. Csak a kinézetük eltérő, hatásukat tekintve egyformák, tényszerűleg mindegy, hogy melyik van a kezünkben, csak abból a szempontból van az eltérés, hogy melyik tetszik jobban nekünk.

2) A Quake II-ben a lövések utáni találatoknak nyoma volt az ellenségen. Igaz, mindig egyforma lemodellezés alapján (1997-ben jártunk még csak!), de meglátszottak - szemben a most megjelenő FPS-ekkel. (Bár nyilván nem azért, mert a technikai háttér ne lenne meg hozzá, hanem mert félnek a kiadók a korhatáros besorolástól.)

3) Már a Quake II-ben megvolt az, amit a CoD-okban máig is elhagynak: a gépfegyver lövés közben felrántott.

Persze a CoD-ban azért nincsen visszarúgása a fegyvereknek, hogy pörgősebb, akciódúsabb legyen a játékmenet, de akkoriban hűztem-háztam, hogy milyen élethű, ma pedig csak érzem, hogy valami hiányzik a játékokból. Például az ilyen apróságok!

4) Az, ami a CoD 2-ben újdonságként hatott, miszerint a lelőtt ellenség néha még lövöldöz céltalanul pár másodpercig, már itt, a Quake II-ben is megvolt, csak utána feledésbe merült.

5) Már a Quake II is szépen kidolgozott volt, például a sörétes lövéseinek becsapódása másképpen látszódott a különböző felületeken, volt, ahol szikrát vetett, volt, ahol elnyelődött.

És ez nem csak a Quake-ről, de a Duke Nukemről is elmondható. Ott a fegyverekben még volt kreativitás, egyedi ötletek, és változatosság. Tudom, persze, hogy többszáz játéknál már nehéz olyat felmutatni, ami másnak még ne jutott volna az eszébe - de nem is törekszik rá senki, jele sem látszik! Nehéz új ötletet kitalálni, igen, nekem nem is menne, de _nekik_ ez lenne a dolguk. Ezzel szolgálnak minket, fogyasztókat. Nekem a Duke-os ötletek sem jutottak volna eszembe, most sem tudnék tanácsokat adni, de nem azért, mert ne lehetne valamit kitalálni, hanem mert ehhez kell a tehetség. Akiben pedig nincs, ne menjen erre az életpályára.

A Duke Nukem 3D már 1996-ban megfogott mindenkit azzal, milyen interaktív a környezete. Hogy a pályán található minden berendezés és tárgy használható. És ez működött később is, legalábbis én ugyanúgy élveztem és erős pozitívumnak tartottam a Max Payne 2-nél is. Nem ez a játék lényege, csak töltelék, de ez az a töltelék, amitől a maiak üresek és valahogy nem fognak meg.

Általánosságban véve a mai játékok "lebutítottak", és ezalatt nem feltétlenül azt értem, hogy könnyebbek, "igazodva az elbutult amerikai gyerekekhez", hogy nem jelentenek "igazi kihívást", mert nem arról van szó, hogy én szívatni akarom magamat, és hatszor újrakezdeni egy szakaszt a pályán. Hanem összetettségükben, játékélményüket tekintve, funkcióikban butítottak le a régi, kedveltekhez képest.

Én leginkább az FPS-ek terén érzékeltem ezt, mert azokkal foglalkoztam. A Call of Duty volt az, amely azért készült el, mert a Medal of Honornál sokmindent nem akartak megcsinálni abból, ami a készítők egy részének elképzelése volt. Ígyhát kiváltak, és Infinity Ward néven megcsinálták külön.

Így került be a Call of Dutyba a mozgás funkcióit tekintve az oldalra "kikukucskálás", a lehasalás, a fegyverek terén a tűzváltógomb, a célratartás és a tussal ütés, valamint a valós történelmi alapú küldetések. Ezeken kívül a megnevezett csapattársak (eleve a csapat megléte, ami sokkal hangulatosabbá tette a MoHAA-nál az egyszemélyes gyilokpárbaj helyett), valamint az addig figyelmen kívül hagyott brit és szovjet fél behozatala is.

Egy sor olyan dolog, ami realisztikusabbá tette a játékot, és ami azért született meg, mert a fejlesztői nem akartak lemondani az ötleteikről - annak ellenére sem, hogy a MoHAA-ban ezeket feleslegesnek ítélték. Nem feleslegesek, kellenek. Ez az igazi innováció, és ennek kellene jellemzőnek lennie ma is. A Call of Duty első részébe pedig mai szemmel sem tudok belekötni, az akkori technikai színvonal csúcsa volt. Majd jött az Call of Duty: United Offensive, amiben a mozgást kiegészítették már sprint-funkcióval is, még több fegyvert, lángszórót(!), páncéltörőt, hordozható golyószórót pakoltak bele, a multi playerben már használható járműveket is hozzáadtak. Fejlesztették a tökéletest.

És évekig minden ebbe az irányba mutatott, a MoHPA-ban például már nem elsősegély ládákat és lőszeres dobozokat lehetett találni elszórtan a pályán, hanem sokkal élethűbben a csapatban volt egy felcser, és egy lőszeres srác. Emellett jól működő csapatirányítási rendszer is volt már benne, a mellettünk harcolóknak pedig nevük, arcuk, saját történetük volt. A puskákra már szurony is rákerült.

Mindezt a Brothers in Arms-ban még tovább fejlesztették, és ma is ezt a játékot tartom a második világháborús FPS-ek csúcsának, minden azóta kiadott játék lefelé tart hozzá képest.

2006-ban ugyanis jött a CoD 2 az újratöltődő élettel, a visszarúgás nélküli fegyverekkel, a magától kibiztosuló gránáttal, és azzal az egyedi varázsával, hogy a második emeleti ablakból kiugorva sem történt semmi bajunk. Mindez a játékosokat a gyors, akciódús, felpörgetett játékmenetre ösztönözni kívánva.

Tényleg nem jók már a mai játékok.

És mégis, ez olyannyira betalált, hogy azóta már párhuzamosan két fejlesztőcsapat is dolgozik az újabb és újabb CoD-részeken, hogy évente kiadásra kerülhessen egy, a névről való minél több rókabőr lehúzásának céljából.

A Modern Warfare három része például látványában a legcsekélyebb változást sem mutatta egymáshoz képest, mintha csak egyazon játék utólagos felszabdalása lett volna - és ez megmutatkozik abban is, hogy a kampányok mindenki számára érzékelhetően csekély, 5-6 játékidejűek voltak. Vagyis ez a három rész az eredeti szándékok szerint talán egy lehetett, korrekt, 15-20 órás tartalommal, de miért adták volna ki 60 euróért, ha kiadhatják részletekben, háromszor 60 euróért is?

És érdemes arra is külön figyelmet fordítani, mennyit változott csupán egy-egy rész alatt akkoriban a játékfejlesztés, Wolfenstein, Doom, Quake első, majd második része. Persze, érthető, hogy az akkor hirtelen kinyílt technikai lehetőségek nyaktörő léptékű ugrásai egy idő után elérik a korlátaikat, és ma már nehezen lehet bárhova is tovább lépni belőle, mert egyszerűen ez a határ, de mégis, bosszantóan ráébresztő ennek visszatekintése, milyen hamis hype ugyanazokat a játékokat, az évekkel korábbiakhoz képest semmi változtatás nélkül, "nextgen"-nek árusítani. Az új generációt semmi nem érzékelteti, csak a gépigény.