Aki huszonévesen vagy idősebben jöttetek rá, hogy leszbikusok vagytok, hogyan zajlott le bennetek a felismerés? Mi hozta elő, hogy rájöttetek, a lányokat szeretitek?

Férjes nőként megismertem egy másik nőt, akire ha csak raneztem, megkívántam. Nem tudja, hogy szerelemmel szeretem, mert tudom, hogy a férjével nagyon jól vannak. Soha nem hoznám őt kellemetlen helyzetbe.

46N

Én 25 éves vagyok és ezelőtt évekig azt hittem, tényleg szerelemmel tekintek a lányokra. Azonban sosem tudtam maradéktalanul átadni magam az egésznek. "Megérkezés" élmény helyett inkább feszültség volt bennem, miután közvetlenül voltam kitéve egy lány testének, lelkének.

A vágyódás furcsa mód mégis ott volt, sok időmbe telt a mélyére ásnom. Ezekben a lányokban tulajdonképpen mindig magamat kerestem. Egyetlen típusra hajtottam aki külső és belső vonatkozásában is azt testesítette meg amilyen én is szeretnék lenni. Elkezdtem tehát megélni a nőiességemet, kísérleteztem amíg ki nem alakult végre az a külső esztétika és belső finomság aminek köszönhetően végre önazonosnak éreztem magam.

A felismerés maga nagyon lassan jött. Konzervatív családban nőttem fel, kiskoromban rengetegszer hallottam a lekezelő, "b-betűs" kommentjeit a szüleimnek. Ami azonban mindig is gyanúsnak tűnt, az az volt, hogy ha filmekben (jellemzően kosztümösekben, azokban a gyönyörű ruhákban) megláttam egy-egy nőt, *valami* megmozdult bennem. Nem csodálat. Hanem valami több. Vágy. Ilyet soha, semmilyen férfi esetében nem éreztem. De félresöpörtem ezt az érzést, mert nem tudtam hova tenni.

Aztán 20 évesen jött az első komoly kapcsolatom. Sikerült kifognom egy minden szempontból csodálatos férfit. Minden megvan benne, amire az ember vágyhat: nagyon okos, figyelmes, vicces, ragaszkodó, önzetlen, és én voltam neki a világ közepe. Mégis, ez nekem nem volt elég. A kapcsolatunk alatt soha, egyszer sem mentem el. Nem kívántam a szexet. De mivel emberként nagyon szerettem, és jó volt vele lenni, ezt a problémát is félresöpörtem és elnyomtam magamban.

A problémák ugyanakkor lassan felgyűltek bennem. Egy feszültséget éreztem magamban, amit nem tudtam feloldani sehogy sem. Valami azt súgta, ez nem én vagyok. Mindemellett egy ponton, sok év kihagyás után úgy döntöttem, elkezdek újra kikapcsolódásképp olvasni - és mit ad a sors, pont egy leszbikus főhőssel rendelkező fantasy sztori akadt a kezembe először. Huh, na ott is megmozdult bennem valami. Azt éreztem, hogy ezzel tudok azonosulni. Ezzel párhuzamosan ráadásul, ha magamat kényeztettem, akaratlanul is mindig nőkre gondoltam. Ezen a ponton már kár volt tagadnom magam előtt a dolgot.

Mindennek ellenére nehéz volt meghozni a döntést, hogy otthagyjam a barátom, akit emberileg imádok, összetörni a szívét, belevetni magam az egyedüllétbe. A szakítás most volt csak, pár napja, és nagyon szenvedek még most is, mert fáj a hiánya. De belül érzem, hogy helyesen döntöttem. Valami láthatatlan teher lehullott rólam. Szabadnak érzem magam.

22N

Végül nem. Szerettem volna, de rosszul építettem fel a "szakítós beszédet". Amikor oda odajutottam, hogy ezt is kimondjam, szegény már teljesen padlón volt, és úgy éreztem, azzal, ha ezt kimondom, méginkább feldúlom. Meg eleve, szakításkor az ember szakító félként is zavarban van, makog - legalábbis én biztosan -, szóval az előre eltervezett szép szavak nem feltétlenül úgy jönnek ki, ahogy azt az ember akarta. Ez volt ráadásul az első szakításom valaha.

Utólag most azt érzem, rosszul tettem, hogy nem mondtam ki, mert ez volt a fő szakítóindok, de ez a vonat már elment sajnos.