Mégis hogyan küzdhetnék meg ezzel?

Üdv!

Nem akarok hosszan belemenni a sztoriba, mert már annyira belefáradtam, hogy képtelen vagyok újra kitárni mindent. A helyzet az, hogy 26 éves nő vagyok, és már szerintem 4 éve szerelmes vagyok egy 51 éves nőbe. A probléma itt az, hogy sosem vallottam be magamnak, hogy meleg lennék, vagy másnak sem, mivel nem is érzem így. Sosem vonzottak a női testek, nem nézem meg a nőket, semmi olyasmit nem csinálok, mint mondjuk a hetero férfiak. De tény, hogy érzelmi síkon szinte csak nőkhöz tudok vonzódni-kötődni. Tehát egyrészt már ez is nagyon összezavar. A másik, hogy sajnos az illető a tanárom volt hajdanán, a gimiben tanított, ahonnan aztán elmentem, de érettségi után valahol összetalálkoztunk véletlenül, és azóta próbálom vele tartani a kapcsolatot. Ő házas volt, van egy 20 éves gyereke is, de már régen elvált. Egyszerűen azóta gondolkozom, és őrlődöm, hogy mégis mit érzek iránta pontosan, mert képtelen vagyok megemészteni. Már adtam neki erről jeleket, miután sokszor képtelen vagyok visszafogni, az erős mély szeretetemet iránta, tehát nem vak a helyzetet illetően, de mindketten tartunk egy távolságot, főleg én próbálok, nehogy elveszítsem. Nem tudom, ő mit érez, ha egyáltalán érez valamit, néha éreztem úgy, hogy a felvázolt határok ellenére mintha mégis megnyílna nekem, de annak tudtam be, hogy ő ilyen és kész, kissé művészlélek, nem tudom megfejteni. Már ennyi éve szenvedek ettől, hogy képtelen vagyok elszakadni, tovább lépni, és az sem segít, ha mindent bevallok neki (ugyanis már tettem hasonlót, igaz nem túl nyíltan, de biztosan tudja, hogy azért itt többről van szó, és láthatóan nem riasztotta el). És mielőtt mondanátok, igen, már 3 terapeutánál is jártam, mert nem tudtam megemészteni az egészet, és mondhatni mindannyian a múltamban vájkálnak csak, hogy ezért és azért vonzódom hozzá, hogy a szülői minták, meg a stb.... Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nincs benne igazság, de kurvára elegem van, hogy mindannyian csak ezt bizonygatják, és próbálják megindokolni az érzéseimet, hogy méginkább azt érezzem, nem vagyok normális. Miért nem tudják egyszerűen azt mondani, hogy igen, szerelmes vagyok. Mindig úgy érzem, hogy valami komoly zavarnak állítják be, traumákra vezetik vissza, de a szerelemnek nem pont az a lényege, hogy nem lehet megmagyarázni? Egyszerűen szeretünk valakit és kész? Azt hittem egy idő után elmúlik majd, de mintha csak egyre erősödne az érzés, minél inkább kezdem megismerni (ritkán találkozunk, de én keresem online ezen kívül). Amikor a közelében vagyok, még mindig izgatott leszek, alig tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, legszívesebben ölelgetném, megvédeném, mindig rá gondolok, a kedvében akarok járni, imádok kis apróságokat benne/rajta, egészen a kezétől a mosolyáig, és kezdek nagyon mély depresszióba esni amiatt, hogy egyre nehezebben fojtom el ezt magamban, nem merem elmondani senkinek, és nem tudom kezelni. Mégis csak hosszú lett, ne haragudjatok, ha mégis elolvassa valaki, és tud valami tanácsot vagy magyarázatot adni, nagyon megköszönöm, teljesen romokban vagyok.