Hogyan lehet feldolgozni a nemi erőszakot?

Itt nem hiszem hogy tudna neked bárki érdemi tanácsot adni, hiszen a többségünk nem erőszak tulelo, és nem is pszichológus (és nem, az nem válasz, hogy "sehogy"... Az ember mocskosul szívós lény, aki képes bármit átvészelni)

Egy trauma után az a legjobb, amit a mai világban tehetsz, hogy elmész egy szakemberhez, és tőle kérsz útmutatást. Vannak emberek, akik évekig tanulták, hogy hogy tudnának a hozzád hasonlóakon a lehető leghatékonyabban segíteni, ezt pedig igénybe kéne venned ahelyett, hogy magadban őrlődsz.

Idő, idő, idő....és valahogy megy tovább

..de mindig ott marad sajnos

Ezt nem értem miért a homo kategóriába kellett feltenni?

Talán úgy érzed te is, hogy mi azért lettünk melegek, mert kiskorunkban minket molesztáltak? (Nem biztos hogy erre gondoltál a kérdéssel, de sokan ezt gondolják).

Másrészt én is a szakembert javaslom, vagy keress egy fórumot, ahol esetleg találsz olyan embereket, akikkel hasonló történt, így találsz olyan embereket akik ezt átélték, ki tudjátok egymásnak beszélni a gondjaitokat, és tudtok egymásnak segíteni, akár lelkileg is.

Saját tapasztalatból, fel lehet dolgozni.

Ha most itt visszagondolok kicsit, akkor... Egy dolog leírni, látom, hogy a kérdést is olyan rövidre szabtad, amennyire csak lehet.

Nézd... Velem megtörtént. Többször is. És... Azt tapasztaltam, hogy éveken keresztül rettegtem. Attól, hogy újra megtörténik, attól, hogy kitudódik. Majd beledöglöttem, annyira rettegtem mindentől és mindenkitől.

Ez egy nagyon böszmének tűnő dolog lesz, de az én feldolgozási folyamatom ott kezdődött, amikor elkezdtem hangosan beszélni erről... Tükörbe. És nagyon fájt az első alkalom, mikor belemondtam a tükörbe először, hogy igen, engem megerőszakoltak. Ennek a két szónak a kimondása kb. 5 percig tartott. De kikényszerítettem magamból, hogy kimondjam, és belemondjam a saját szemembe. Az első gyakorlatom annyi volt, hogy ezt a két szót kimondtam. Utána jobban és többet aludtam, mint előtte a "sötét korszakomban" bármikor. Aztán másnap jött a pokol. Minden olyan furcsán más volt. Én magam is. Furcsán harcias, mindenen felhúztam magam, konkrétan az egész világot gyűlöltem, és mikor aznap este belenéztem a tükörbe fogmosáskor, kegyetlenül gyűlöltem magam. Meg akartam halni. Aki erőszakot él át, az nagyon gyakran van abban a tévhitben, hogy a világot gyűlöli. Ez hazugság. Magamat gyűlöltem, és ezt vetítettem ki a világra. A lényeg, hogy ment tovább a gyakorlat. Minden áldott este. És az az este a gyűlölet estéje volt. Aztán egy idő után valahogy kicsúszott üvöltve, hogy meg akarok dögleni, mert egy utolsó hasztalan féregnek éreztem magam, aki arra se méltó, hogy levegőt merészeljen venni. És a gyakorlat haladt tovább. És egyre könnyebb volt róla beszélni, és a világ egyre csak más lett. És nem lett jobb. Még mindig rettegtem. Remegő kézzel mentem ki az utcára, remegő kézzel mentem iskolába. A csúcsidőszakban nem tudtam levest enni, mert úgy remegett a kezem, hogy nem tudtam megtartani rendesen a kanalat. És még mindig azt éreztem, hogy csak pazarlás az, hogy élek.

Telt, múlt az idő és nem változott semmi. A gyakorlattal is felhagytam, tovább rettegtem és tovább gyűlöltem magamat. Elszívtam minden nap egy kisebb dohánygyárnyi cigit, a köhögésem hallatán egy pulmonológus sírva menekült volna, elkezdtem inni alvás előtt, mert máshogy nem tudtam aludni. Másfél deci vodka. Itt voltam 17 éves. És akkor jött rá minden, amivel racionalizálni tudtam, hogy miért vagyok ennyire rosszul: teljesítményszorongás nagyon brutálisan, hiszen csak akkor vagyok méltó élni, ha teljesítek; teljes elszigetelődés, hiszen nem bízhatok senkiben, mert mi van, ha kiderül. Egy roncs voltam. Konkrétan. Mikor az ismerősöd anyja azt kérdezi az ismerősödtől, hogy "Egy garast nem adnék, hogy megéri a jövő évet.", és mindezt visszahallod 17 évesen, az nem egy jó érzés.

Aztán elegem lett. Nagyon. Elegem lett a folyamatos hányásból, hasmenésből, rettegésből, izzadó kézből, átvirrasztott éjszakákból, gyűlöletből. És megtettem egy nagyon pici lépést. Mikor cigizem, mindig félreálltam a többiektől olyankor. És akkor döntöttem: odamegyek a többiekhez. És oda is mentem. És évek óta először addig a 20 percig jól éreztem magam.

Tudod, az a legnagyobb csapda ilyenkor, mikor azt hazudod magadnak, hogy az idő begyógyítja. Nem fogja begyógyítani. Ez egy csodálatos hazugság, hogy ebben az állapotban maradhass. És nem fogod elviselni. Előbb vagy utóbb, de eleged lesz abból, hogy várj, hogy jobb legyen. Magától nem lesz jobb. Tudom, mert átéltem, hogy ilyenkor az önsajnálatról szól az élet. És ez rendben van egy darabig, mert a feldolgozási folyamat része, de az egy óriási csapda, hogy ott maradsz. Elmondjam, mit csináltam már csak egy idő után? Rinyáltam. Rinyáltam, hogy minden milyen szörnyű, hogy én mekkora hulladék vagyok. És nem tettem SEMMIT (bocsi a nagybetűkért).

Még egy dolog van, ami talán a legfontosabb. A harag. Aki haragszik, az soha nem békél meg. Én úgy nagyjából mostanra jutottam el oda, hogy nincs bennem harag. Senki és semmi iránt. Afelé sem, aki ezt tette velem többször is. Tudom, hogy ez most elképzelhetetlennek tűnik, de én megbocsátottam ennek az embernek. És megbocsátottam magamnak, amiért ezt tettem magammal.

Kitartást és minden jót kívánok!

18/p

8-as:

Ez durva.

Ezért nem szabad felmenni idegenek lakására, tudom már tanultál belőle, de másoknak meg jó elrettentő példa lesz, vagy remélem legalább óvatosabbak lesznek.