Hogyan lendülhetnék túl ezen a mélyponton?

Évek óta rám tör a magány, amin csak ront, hogy lassan az összes barátomra rátalált a szerelem, csak rám nem... Örülök, hogy ők boldogok, ugyanakkor ezt látni nekem nagyon rossz érzés.

Annyira unom már, hogy mindenki ezt mondja nekem, hogy keressek már egy pasit, annyi van, nem igaz, hogy ennyire válogatós vagyok... Kerestem szüntelenül, csomó emberrel találkoztam, próbáltam erőltetni olyanokkal, akikhez nem vonzódtam annyira, és mindig-mindig rosszul sült el, szóval már próbálkozni sem igazán merek. Nem zárkózom be, nyitott szemmel járok, de hiába.

Ez most nyilván az 1000. ilyen nyavalygás ezen az oldalon, de senki nincs, akivel ezt meg tudnám beszélni, vagy megértené... Inkább csak az kell, hogy kiírjam magamból, mert mindenki bekussoltat, hogy hagyjuk már, úgy sem fogsz egyedül maradni örökké. Én mindenkinek a hülyeségeivel foglalkozom, de az én problémám, még ha nem is világméretű, senki sem foglalkozik.

Nem vagyok csúnya, nem vagyok hülye, semmi baj nincs velem, de mégis úgy érzem, hogy én vagyok a defektes, hogy hiába ismerkedem, senki sem jó számomra. Nem a tökéletest keresem, hanem azt, aki pont olyan „hibás”, mint én, aki pont hozzám illene.

Ja meg ez, hogy „úgy is akkor találod meg, amikor már lemondanál róla”, milliószor hallom kb. 4 éve, amióta aktívan ismerkedek

Bizonyára erre a kérdésre is akarnak majd páran üzenetet írni, hogy ismerkedjünk, de inkább ne... tapasztaltaim alapján beszélgetünk 2-3 üzi erejéig, aztán úgy is elhal a beszélgetés, mert mindig így van, kivétel nélkül. Na meg ha számítok rá, akkor úgy sem fog bekövetkezni természetesen :)

Még mindig reménykedem, hogy találok valakit, de valószínűbbnek tartom megnyerni a lottó ötöst.

Nem tudom, hogy mit csináljak másképp......

21F

(igen, még nagyon fiatal vagyok, blablabla, még ezer évem van szerelmesnek lenni, csakhogy szexuálisan 12 évesnek érzem magam :) és az évek csak úgy repülnek, és az ismerkedés egyre csak nehezebb lesz...)