Mi volt jobb? A Kádár-kor: szigorúbb törvények vonatkoztak a homoszexuális kapcsolatokra de nem volt ez téma a sajtóban, vagy most: azonos törvények vonatkoznak a hetero és homoszexuálisokra (BTK), de ömlik a médiából a homofób propaganda?

#1

Két heteroszexuális férfi sem házasodhat össze és fogadhat örökbe gyereket.

Egy meleg férfi bármikor összeházasodhat egy leszbikus nővel és gyereket is fogadhatnak örökbe.

A kérdésre válaszolva: én jobban szerettem melegnek lenni a kilencvenes évek közepén, amikor már szabadok lehettünk, de nem folytunk a csapból is, se pro, se kontra.

A Kádár-korban melegnek lenni egyet jelentett a megbélyegzéssel, a kiközösítéssel, kirekesztéssel. Melegnek lenni hatalmas szégyen volt mindenki szemében. Még a közvetlen családtagok számára is. Mindenki előtt titkolni kellett, ha valakiről kiderült a családban, különben mit fognak szólni az emberek. Ma a melegség és a meleg identitás már egészen vállalható sok esetben, főképp városokban. Az emberek ma már sokkal elfogadóbbak, különösen a fiatalabb generációk. Akkor, ha valakiről kiderült, hogy "xy b-zi", garantált volt, hogy mindenki undorral, lenéző megvetéssel nézett az illetőre.

Nem hogy a sajtóban nem volt téma, hanem még az emberek sem beszéltek egymás között erről, mert szégyen volt még megemlíteni is a témát. Ha valaki észrevette magán a homoszexuális vonzódását és vágyait, hamarabb vágta volna le a saját nyelvét, minthogy akár csak a legközelebbi hozzátartozójának meséljen az érzéseiről. Ha valakiről kiderült, hogy meleg, akkor betegnek tartották az illetőt, perverznek, undorító gusztustalannak, hogy a saját nemére gerjed, tuti garantált volt a kiközösítés és hogy a háta mögött mindenki összesúg, hogy nézd, ott megy az a bzi. Bzinak lenni (és a nőknek krvának lenni) hatalmas szégyen volt. Ezek voltak a legnagyobb szégyenek. Nem úgy mint manapság, amikor már a legtöbb ember számára mindkét jelenség szinte teljesen természetes. Igaz, hogy most ömlik a médiából a homofób propaganda. De akkoriban elképzelhetetlen volt a meleg identitás vállalása, hogy valaki nyíltan kiálljon és (büszkén) vállalja, hogy meleg. Ha így tett volna, úgy néztek volna rá, mint a véres rongyra. Mélységes megvetésben lett volna része. Aki túl akarta élni azt a rendszert melegként, annak csak egyetlen módja volt; mégpedig ha nem beszélt róla senkinek. Ha megtartotta magának a beteg, korcs titkát. Max. titokban ismerkedett személyesen, ha volt rá módja és lehetősége, de a legtöbbeknek még ez sem adatott meg, főként falun. Ismerkedéskor hogy soha nem derülhetett ki egyikükről sem a külvilág számára, hogy melegek. Az meg pláne nem, hogy még van is köztük valami. Kb. úgy képzeld el az egész életedet melegként, hogy saját magadon kívül talán csak 2-3 emberről tudod jó esetben, hogy esetleg ő is "olyan". Ebből az 1-2-3 emberből kellett megtalálni az "igazit". Együttélésről és a kapcsolat felvállalásáról szó sem lehetett, max. egy kis szex az éj leple alatt a lehető legnagyobb titokban és a lebukástól való félelemben. A legtöbb melegnek volt felesége, gyerekei, a társadalmi nyomásnak, elvárásoknak meg kellett felelni. A legtöbben kénytelenek voltak fenntartani egy látszólagos hetero életvitelt, csak hogy ne kerüljenek a társadalom peremére kirekesztettként, kiközösítettként. "Szerencsés" volt az, aki nem kényszerült ilyen látszat-házasságokba, hanem vállalta a megbélyegzést nyíltan vagy kevésbé nyíltan bziként, akin az egész közösség gúnyosan röhöghetett és akit folyamatosan lehetett csesztetni. De aki így merte vállalni, az ritka volt mint a fehér holló, egy-egy közösségen, településen belül. Akkoriban esély sem volt melegként teljes életet élni. Nem igazán volt az embernek joga mérlegelni, dönteni, hogy hogyan akar élni. Az "openly gay" életforma egyszerűen nem volt választható opció. Nem úgy, mint manapság. Oké, hogy most gőzerővel megy a homofób propaganda, de azért mégis megvan a döntési lehetőségünk. Akkoriban ez nem volt meg a melegeknek. Úgyhogy akármennyire is rossz az, ami most van, még mindig sokkal élhetőbb, mint ami a Kádár-korszakban volt.

Én 25 vagyok (nem kérek privátot, köszi!)

A Kádár-kort személyesen nem ismertem, szerencsére. Viszont tudom, hogy milyen volt meleg tininek lenni a 2010-es években. Megismerni a saját változásaidat, úgy, hogy ezzel amúgy senki sem foglalkozott, mert azt mondták, hogy a neten már minden fent van. Segítségben reménykedni, miközben senki sem beszélgetett veled ilyesmiről. Tájékozódni próbálni, mikor a neten még mindenhol mást-mást írtak, és nem létezett olyan őszinteség a témában, mint ami a Netflixes Szexoktatás soriban fellelhető. Felfedezni úgy a saját szexualitásodat, hogy a meleg pornót uralta az izmos-fiatal-szőrtelen ideál. Keresni önmagad a médiában, úgy, hogy a melegek legfeljebb epizódszereplők voltak, illetve a meleg témájú filmek szinte mind szomorúan végződtek, sőt magyar szinkront is nagyon kevés kapott közülük. Nekem csak a Fiúk a klubból lehetett az útmutatóm, pedig milliószor többet segített volna a Bagolyház vagy a 13 okom volt.

Valahogy olyan ez a dolog, mint a gyógyszereknél: ha van hatás, akkor van mellékhatás is. Ha van pozitív megjelenítés a filmekben, akkor megjelenik a propaganda is. Összegezve, amennyire utálja a világ a 2020-as éveket, nekem ugyanannyi jót hoz most ez az idő <3

A Kádár korszakban nőttem és 17 évesen lettem biszex.Mindenki félt,hogy

valaki megtudja mert börtönt is adhattak érte,fajtalankodás címén.

Szerencsém volt hamar találtam hasonló srácokat.A mostani helyzet

szabadabb,de mégis a kormány,ahol lehet belénk rúg.Egyedül vagyunk

ilyen helyzetben Európában

21 évesen elmondhatom, hogy a Kádár-rendszer sok szempontból aljas és melegellenes politikáját nem éltem meg.

Nagyjából a 2010-es évek közepetáján kezdtem azzal szembesülni, hogy én úgymond más vagyok, mint a többi fiú. Megpróbáltam egyszerre távolságtartóan kezelni, de mégis kicsit bele is folyni a szexuális tartalmú beszélgetésekbe. Amikor viszont azt kérdezték, hogy "melyik lány tetszik az osztályból/iskolából", akkor mindig vagy hallgattam, vagy magánügyre hivatkozva megpróbáltam kitérni a válaszadás elől.

Amikor 17 évesen összejöttem a jelenlegi párommal, akkor derült igazán ki, hogy az iskolánk pedagógusi kara és diáksága 1-2 kivételtől eltekintve alapvetően elfogadó közeg. Az én családi hátteremet eddigre tragédiák sorozata jellemezte. 18 éves koromra elhunytak a szüleim és a nagyszüleim is.