Szerintetek gyerekes vagyok?

De mégis mit tehetnék, hogy ezt elfogadjam?

Ez így nem állapot, hogy valahányszor valami eszembe juttatja azt, hogy mit pazarlok el és, hogy miből maradok ki, teljesen összeomlok. Szerencsétlennek érzem magam, egy kész roncsnak. Tudom, hogy nincs értelme magamat hibáztatnom, mert csak rontok a helyzeten, de sokkal egyszerűbb ezt elméletben felfogni, mint gyakorlatba ültetni.

Meg egy kicsit irigy is vagyok másokra, mert ők nem kell átéljék mindazt, amit én csupán ezért az "apróságért". Nem csak ennek a kérdésnek a tárgyára gondolok. Sok más is rontja az életkedvem. Például szeretem a szüleimet, a rokonokat, lelkileg szükségem van rájuk és nekik is rám, nem is kicsit, de ebben az országban a boldogságom elég valószínűtlen. Mondjuk lehet, hogy, ha megtudják, hogy milyen vagyok, többé nem is kellek majd a szüleimnek. Külföldön meg a családom hiánya szegné a kedvem. Nem is tudom, mintha akárhogy próbálnék javítani az életemen, annál rosszabra fordulna minden.

De fájna mindent elengedni. Mert amúgy mindenben pártoltak. Rengeteg áldozatot hoztak értem és nem tisztáznám, hogy miért egyiküknek elég komoly szüksége van rám, egészségügyi okokból.

Viszont szeretnék saját életet is, szerelmet, boldogságot, elfogadást, amit itthon sose fogok megkapni.

A szüleim nem túl elfogadóak, bár nem foglaltak konkrétan oldalt ezügyben. Anyám mindig kifigurázza a TV-ben szereplőket, akikről süt, hogy bu-zik (úgy beszélnek, úgy mozognak), próbáltam neki magyarázni, hogy az ő dolguk, ha így boldogak, akkor tegyék. Erre annyit mondott, hogy nem utálja őket, de ez akkor sem normális. Apám, utálja, ha a műsorokban melegek szerepelnek, undorítónak tartja őket, de állítása szerint nincs velük baja, de azért nem örülne neki, ha a családban lenne ilyen (ő hozta fel egyszer a témát).

Nem hiszem, hogy kitagadnának, de az biztos, hogy nem fogadnák jól.

Abban a kisvárosban járok iskolába, amelyikhez a falu tartozik. Mindenki ismeri a szüleimet.

Pont emiatt akartam másik városba menni iskolába, de nem csak az én akaratom számított. Mondjuk valóban nehéz lett volna kivitelezni ezt-azt, ha elmegyek a városba.

Az a gond, hogy nem csak az elfogadás és a szerelem az, ami a boldogsághoz vezetne, szerintem, a családom is rengeteget segít és szeretem őket. Így is csalódni fognak bennem, ha elköltözöm, akkor meg mégjobban.