Vannak olyan nők/férfiak, akik az átlagon felüli külsejük ellenére se voltak még együtt soha senkivel?

28/F

Azért kérdezem, mert én pont ilyen vagyok. Történt ez valószínűleg azért, mert gyerekkoromban elég dagadt és ronda gyerek voltam, és utáltak a lányok. Undorodtak tőlem, csúfoltak, fintorogtak, afféle közellenség voltam. Úgy nőttem fel, hogy természetesnek vettem a női nem ellenszenvét. Kb 15-16 éves koromra kezdtem lefogyni, ezzel együtt megváltozott az arcberendezésem is, és mindenféle álszerénységet hanyagolva azt mondom, elkezdtem jól kinézni. Addig persze EGYETLEN lány barátom se volt, soha. Nem is beszélgettem velük egy mondatot se, mert mint mondtam, utáltak. Talán 17-18 éves lehettem, amikor először 2-3 mondatnál többet beszélgettem néhány lánnyal, közeledtek felém mert már jól néztem ki, de akkor már késő volt. Kimaradt a felnövésemből az a fontos szakasz, hogy otthonosan, "anyanyelvi" magabiztossággal megtanuljak kommunikálni a női nemmel, úgyhogy ami ezután jött, már mind mesterséges. Nőkkel csak mesterséges módon tudok beszélni, ösztönösen nem. Mondják is a hátam mögött, hogy bár jól nézek ki, de olyan furcsa vagyok hogy az zavarbaejtő. Amúgy udvarolni se tudtam soha. Intellektuális úton próbáltam meg később is a nőkhöz közeledni, de az soha nem járt sikerrel. Azt vettem észre, hogy ők a közvetlenséget, a merészséget, és az intellektust mellőző laza szöveget szeretik, tehát, ami ösztönből jön, azaz, ami nekem sosem jött. Az évek teltek, szerencsém se volt soha, mert ismerettségi körömben a szebb lányok mindig elkerültek, legyen az főiskola, gimnázium, konditerem, uszoda, munkahely, stb. Mindenhol csak idősebb, vagy hozzám nem illő nőkkel hozott össze a sors. Végül 28 éves lettem, és itt állok úgy, hogy soha, nemhogy nem feküdtem le senkivel még, csók se volt, de a kezét se fogtam meg soha egy lánynak se. Ez elég hihetetlen, és komikus is, tudom. Annyira viszont soha nem voltam kétségbeesett, hogy elmenjek prostihoz, vagy valami lebuj club-ba egyéjszakás kalandot hajszolni, mert mint mondtam, én inkább intellektuális típus vagyok, és ha ezzel a stilussal nem jön össze semmi, akkor inkább nem is kell. Valószínűleg soha nem lesz senkim, egyszűen az életem mindig a lehető legtávolabb sodródott ennek lehetőségétől, és már nemigen hiszek benne, hogy ez bármikor változni fog. Tehát az lenne a kérdésem, hogy ezzel a komédiába illő élettörténettel csak én rendelkezem, vagy azért más is jár ugyanebbe a cipőbe?