Akik voltak prostinál, vagy akik empatikus embernek érzik magukat, mi a véleményetek erről? Nem szörnyű, hogy nem csak a rettenetes munka keseríti őket, de mindaz is amiről lemondanak - az emberi kapcsolatok?

Magyarországon jelenleg több ezer női prostituált dolgozik,

pontos számukat csak becsülni lehet. Nők, lányok, akik a

testüket bocsátják áruba, de közben a lelkük is elveszik.

Dolgozzanak bárhol - az utcán, bordélyházakban,

masszázsszalonokban, bárban vagy luxusszállodákban egy

mindenképpen közös bennük: a gyönyör illúzióját adják el

pénzért férfiaknak, akik csupán használják és kihasználják őket.

A prostituáltak tűrik a megaláztatásokat, a szexuális agressziót,

testük kizsigerelését, hiszen úgy érzik, a civil világban

megszerezhető alacsony fizetés nem adna elég lehetőséget a

biztos megélhetésre. Autóról, saját lakásról, szép ruhákról,

szebb jövőről, jobb életről álmodoznak, ami azonban a legtöbb

esetben soha nem jön el számukra. A társadalom örökre megveti

és kirekeszti őket, elszigetelődnek családjuktól és barátaiktól, a

szerelem pedig - romantikus kapcsolat egy rendes férfival -

elérhetetlen távolságba kerül tőlük. A lányoknak ezen az úton

elindulni könnyű, de megállni, kiszállni csaknem lehetetlen.

Pénz ugyanis folyamatosan kell, ráadásul az életmódjukból

következően egyre több. Ruhákra, ékszerekre, törlesztésre,

diákhitel visszafizetésére, vagy csak a mindennapi élethez.

Mindig kell valamire. Vannak, akik nem bírják józan fejjel

végigcsinálni, nekik kábítószerre is kell. De a drognál is

rosszabb magától a pénztől való függés. A pénz ugyanis a

legaljasabb kábítószer. Kegyetlen, pusztító örvény, egyre

mélyebbre taszít. Olyan mélyre, ahonnan nincs visszaút vagy

megváltás. Csak pokol. A pénzfüggőség így is, úgy is magával

ragad, függetlenül attól, hogy a prostituált a szakma csúcsához

vagy a legaljához tartozik.