Bennetek mikor tudatosult, hogy nem kéne már jófiúnak lenni? Mennyi idő telt el? Csomóan sírnak, hogy udvarias, rendes vagyok mégsincs nőm.

Kedves Kérdező!

A kérdésed ugyan régi, de hadd válaszoljak — remélhetőleg érdemben — én is. Szerintem csak nagyon kevés nő vonzódik azokhoz az emberekhez, akik megalázzák és bántják őket, akik mégis így vannak ezzel, azokat valószínű valamilyen trauma érte, ami miatt nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak egészséges kapcsolódást kialakítani másokkal.

Szerintem a kulcs nem abban rejlik, hogy valaki már csak finoman szólva is $eggf+j, hanem sokkalinkább abban, hogy ezek a bizonyos "$eggf+ejeknek" vastag bőr van a képükön. Ezalatt értem azt, hogy nem félnek a konfrontációtól, tehát hamarabb kimondják, amit gondolnak. Sokszor tapasztalom sajnos, hogy az emberek, akik megpróbálnak nálam bevágódni (nem mintha amúgy annyira menő arc lennék, de amúgy nálam is szoktak próbálkozni), megváltoztatják a véleményüket úgy, hogy az nekem tetsszen, vagy nem mernek az enyémmel szemben ellenvéleményt formálni. Tény, hogy azokat az embereket keressük, akik valamilyen módon hasonlítanak ránk (tehát attól függetlenül, hogy az "ellentétek vonzzák egymást", csupán nagyon ritka esetekben él hosszabb időt a kapcsolat, amennyiben az alap értékek drasztikusan különbözőek, szöges ellentétei egymásnak), de NEM kell mindenben egyeznünk, sőt, egy intelligens vitapartner már önmagában is nagyon vonzó tulajdonságokkal rendelkezik (értsd: ha intelligensen tudunk vitázni, biztosan megvannak azok a tulajdonságok is, amiket én keresek egy nőben).

Illetve a másik aspektus, hogy szerintem mindenki szeret az úgynevezett kivétel lenni. A legtöbb nő azért viseli el a bunkókat, mert ezek a bizonyos bunkók csak másokkal viselkednek így, az illető hölgynek pedig a lágyabb oldalukat mutatják. Ebben szerepet játszhat az is, hogy az emberek nagy része kvázi kalandvágyó, vagy egyszerűen naiv, elhiszi, hogy ő lesz a töréspont, aki megváltoztatja a másikat.

Az udvariasság egy nagyon fontos tulajdonság és becsülendő is, tehát önmagában ezzel semmi probléma nincsen. Azzal van a probléma, ha nem érted a különbséget az udvariasság és az extrém simulékonyság között, amikor "rágyógyulsz" a másikra és mindenképp egyezni akarsz vele/az ő ideáljával.

Az meg, hogy valaki ezt összekeveri a BDSM-mel és az "ágyban betöltött szereppel" ne haragudjatok, de nevetséges. A hálószobát határozottan nem szabad kivinni a nappaliba. A "nappali" ebben a hétköznapi életünkre vonatkozik. Akkor is menő srác/csaj maradsz, ha virágot viszel a randipartnerednek. Akkor is lehetsz játékos, vicces, szarkasztikus, ha kinyitod a hölgyed előtt az ajtót.

A kulcs (szerintem) csupán annyi, hogy egyrészt nem szabad túl kényelmesnek lenni és belesüppedni a "jó kislány/kisfiú vagyok" szerepbe és elkényelmesedni.

Sokakat látok az interneten valami elképesztő módon megsértődni, felháborodni, amikor valakiért mindent megtesznek, de az illető mégsem szereti őket viszont, micsoda "hálátlan k#rvák/f@szf+jek". Nem. Nem ők voltak a barmok. Ahogy te sem. Ha valóban erőfeszítést ölsz bele és mégsem fogadnak el, az nem a te, de se nem az ő hibájuk. Gondolj csak bele, a szerelmet, a vonzalmat nem lehet valakiből kikényszeríteni. Mivel lenne jobb a helyzet, ha csak úgy tenne, a bűntudata elnyomásához? Semennyivel. Egyszer kiderülne és dühös lennél rá, amiért vesztegette az idődet, amit utána semmilyen módon már nem tud visszafizetni neked.

Tehát összefoglalva, a jó fiúkkal általában nem az a baj, hogy jók, hogy udvariasak, hogy "nem vernek agyon" hanem az, hogy úgy gondolják, ez már kitesz egy személyiséget. Egy nő, egy férfi, minden ember, izgalomra vágyik, főleg ha fiatalabb. Misztikum. Apró mosolyok, gesztusok, csipkelődés, viták (nem veszekedések)...

Talán ennyire általánosítani nem célszerű. Nem minden ember ugyanarra vágyik. Ez nyilvánvalóan főleg a saját véleményem. Én erre vágyom, de biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

16/L